Gulyás Éva szerk.: Mesterségek művészete. Népélet a Közép-Tisza vidékén (A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Kiállításvezetői, 1999)

Gulyás Éva: Mesterségek művészete - Népművészet Jász-Nagykun-Szolnok megyében

nagy gondot fordítottak a fazekasok: „félszáraz állapotban csiszolták, égették, majd olajos kefével beolajozták és szűrposztóval fényesre dörzsölték." Ugyanezt a technikát a mázatlan, vörösre égetett terrakotta edényeken is alkalmazták, bár ezeket sokkal kisebb számban készítették. A fekete edények fő díszítményei a vonalak, vonalsorok, hullámvonalak, valamint a reneszánsz növényi ornamentika, mely ebben a korai időszakban - 18. század vége 19. század eleje - más népművészeti ágakban is (pl. a bútorokon) uralkodó. Jellegzetes növényi motívumok apalmetta (stilizált pálmalevél) és a reneszánsz virágtő, ez utóbbi főleg a gyertyamártó edényeken fordul elő. Példának említem azt a kiállításon látható fekete vizeskorsót, melynek vállán széles, stilizált palmettás tlíszítmény helyezkedik el, alatta körben függőleges, sűrű vonaldíszes mintázat. A függőleges és vízszintes hullámvonalas díszítésmód a fekete edények jellemző sajátossága ebben a korban, de még később a mázas korszakban is. Vonaldíszes ornamentikát láthatunk a fekete pálinkás butellán is: lapított oldalain sikált rácsos minta, szája alatt többsoros karcolt vonalazás fut körbe. A fekete butella jó példa arra, hogy nemcsak hétköznapi használatra, hanem ünnepi alkalmakra szánt tárgyakat is készítettek fekete kerámiából. Egy kunhegyesi lakóház falából került elő, a ház építésekor építőáldozatként falazták be. Valószínűleg nem is Mezőtúron készült, hanem a nagykunsági fekete kerámia (Kunmadaras) egyik korai emléke. Reprezentatív edények a fekete gyertyamártók, melyeknek alul kiöblösödő és egyenes falú, szögletes formaváltozatait ismerjük. Robusztus, nagyméretű edények, változatos sikált vagy rátétes díszítéssel. A kiállításon szereplő öblös aljú fekete gyertyamártó elejét háromágú reneszánsz virágtő borítja rátétes, ujjbenyomásos keretbe foglalva. A nagyméretű kétfülű kanták is kitűntek díszítettségükkel, felületüket többsoros ujjbenyomásos abroncs díszítette. Kresz Mária, a mezőtúri kerámia avatott kutatója Györffy István 1458-ból említett adata alapján ezt az edénytípust gondolta nagy kun korsónak. Mezőtúron a Borzi család készített legtovább, még századunkban is igényes, jó minőségű fekete kerámiát. A színes máz használatával a hódmezővásárhelyi fazekasok közvetítésével ismerkedtek meg az 1830-as években. Ezt olyan nagy jelentőségű eseménynek tartották, hogy még a céh jegyzőkönyvében is megörökítették: „Az Korsó Festése bekerült Céhünkhöz 1837 dik Esztendőben 22. Július Szilágyi Sándor úr Céhmester ideje alatt." Mintául szolgálhatott a két 1836-os Hódmezővásárhelyről származó céhkancsó formailag és díszítésben egyaránt. Fellelhető rajta a később annyira népszerű karcolt és rátétes díszítésmód is. A két fazekasközpont, Mezőtúr és Hódmezővásárhely kapcsolata az inasok, fazekaslegények fogadásában, vándoroltatásában, néhány tanulóév eltöltésében nyilvánult meg, de ezt a kérdést további kutatásoknak kellene tisztáznia. Kresz Mária írja, hogy a hódmezővásárhelyi M. Szabó Péter (aki később a céhkancsót is ajándékozta a mezőtúri céhnek) beállt inasnak K. Nagy Mihály mezőtúri korsóshoz 1819-ben. Mázas edényeket is készítettek és az írókázott díszítést is egyre nagyobb mértékben művelték. A családnak nagy szerepe volt a mázas edények helyi elterjesztésében. Ebből a családból származik K. Nagy Gábor fazekas, aki már szignálta edényeit és emberfejű boroskancsókat készített, amit mihóknak neveztek. A mázas technika fokozatos térhódítását jelzi, hogy 1854-ben 32 mester 100 mázsa mázat rendelt közösen. Arra is volt példa, hogy hódmezővásárhelyi fazekasok áttelepültek 21