Földvár, 1999 (1. évfolyam, 3-9. szám)
1999-10-01 / 7. szám
1999. október Földvár 3 Ajánló 4. oldal Merre tart Tiszaföldvár egészségügyi ellátása 5. oldal Egészségügyi központ Homokon Lesz, de hogyan!? Öregek Napja Homokon 6. oldal A Zene Világnapján 7. oldal Óvodások vízben - réten 8. oldal Spanyolországban jártunk 2. 9. oldal Beszélgetés Tóthné Erős Máriával 10-11. oldal A Városi Művelődési Ház programjából 12. oldal Lelketlen világunkba lehívtuk a Szentleiket... Bérmálkodó fiataljaink 13. oldal Tarts meg Urunk, Szent igédben! Szokatlan harangzúgás 14. oldal A mezőgazdaság hírei 15. oldal Drog és ifjúság... 16. oldal Sóderparti - fiataloknak 17. oldal Mocorgós programok Fél évszázad elteltével... 18. oldal Olvasói levelekről... 19. oldal Kézilabdás eredmények Futballkrónika Moziműsor 20. oldal Anyakönyvi hírek Rejtvény Elfogynak lassan a szemtanúk, a résztvevők. Elfogy lassan az a sok tízezernyi piros arcú fiatal, akik azon az aranyló októberi délutánon összekapaszkodva, énekelve körülvették Bem tábornok szobrát a budai oldalon. Elfogynak a hetyke, kormos arcú géppisztolyos srácok, akik torlaszt emeltek egy világbirodalom páncélosai elé. Már kevesen tudják, hogy a legendás Kilián laktanya közelében az Üllői úton ágaskodó kis gótikus-forma templom fiistös mészkövei között miért világos egy-egy folt: a páncélosok ágyúi, aknaszilánkok ejtettek sebet azon. Akik abban az évben születtek, most 43 évesek, gyermekeik, unokáik születtek azóta. Abban az évben háromszázezer magyar menekült ki a hazából. Gyerekeik, unokáik közül már sokan nem beszélnek magyarul sem. De az itthon maradók közül is fájdalmasan keveset tudnak már erről a legendás-csodálatos tizennégy napról. Hová tegyünk forradalom?! A halottak elporladnak, a sebek már ritkán sajognak, a megtorlás emlékképei elmosódnak lassan. Nem vagyunk már olyan biztosak, hogy valóban úgy történt-e minden ahogy emlékeinkben él. Mi marad nekünk a forradalomból?! Az marad, amit ma már a fakuló emlékek, érzelmek és indulatok csillapodtával megőrzünk magunknak. Elérkezett a józan, tárgyilagos történészek a hangyaszorgalmú levéltárosok ideje. Mi magyarok, a sors jóvoltából 1848 után másodszor jutottunk olyan történelmi alkalomhoz, hogy a világnak példát mutathattunk egységből, hazaszeretetből, bátorságból és önfeláldozásból. 1956 októbere nekünk olyan, mint Görögországnak Leonidas, a thermopülei szorosban, vagy Izraelnek a Holt-tenger felett magasodó, a rómaiakkal dacoló Masada erődje, a hősi helytállás apoteozisa. Öszekovácsol bennünket, táplálja nemzeti öntudatunkat és büszkeségünket. 1848 és 1956 igazolta a világ előtt, hogy nemzet vagyunk és nem is akármilyen nemzet. Fájdalmas, hogy 43 év után a nemzet nagy része közönyösen, értetlenül és tompán néz vissza erre az októberre. A pártok külön-külön más-más helyre rakják le koszorúikat és egy pillanatra sem szakítják meg a kölcsönös acsarkodást. Néhány sokat szenvedett, félig agyonvert, siralomházból szabadult, megrokkant forradalmáron kívül kevesen tudnák elmondani, hogy voltaképpen mit ünnepelünk. Abban a novemberi rettenetes-felejthetetlen négy napban a rommá lőtt Üllői úton az aknák robbanása és a tankágyúk csattogása között egyetemista, papnövendék, vezérkari tiszt, paroliját letépő kék és zöld ávós, középiskolás tinédzser, zsidó, keresztény, baloldali, jobboldali feküdt egymás mellett, vállat a vállhoz szorítva a felszedett kockakövek mögött. Egy irányba néztek, egyet akartak, egy célért haltak meg. Ok együtt írták be a magyarok nevét a világtörténelem lapjaira. Te marakodó, álnok, hazudozó, önző, pöffeszkedő, tisztességtelen utókor! Tiszaföldvár 1999. október
