Földvár, 1999 (1. évfolyam, 3-9. szám)
1999-04-01 / 3. szám
8 RIPORT-1999. APRILIS Esővel fenyeget március utolsó vasárnapja, amikor kora délelőtt leszállók a vonatról a földvári állomáson. Az első, ami a gyér forgalmú Mártírok úton feltűnik, a rengeteg aranyeső. Alig akad kert, ház eleje, ahol ne sárgállana egy-két bokor. Először arra gondolok, bizonyára az utca sajátossága ez, később rájövök, a városé. Régi idők hangulatát idézi a homlokzatba írt vegyesbolt felirat a sarkon, ahol a fo utcára fordulok. A középiskola épületéből a tavaszi szünet valószerűtlen nyugalma árad, az újságos pavilonban pedig Nagyné Tóth Erzsébet két vásárló között a hó végi papírmunka rengetegébe mélyed. Kerül belőle elég, még hazavinni való is, pedig a reggeli nyitást követően akadt egy lyukas órája, mert az emberek mintha észre se vették volna az óraátállítást. Ráadásul vasárnap amúgy is később kelnek. Közben egy néni megkérdi, árulnake itt bélyeget, hogyne, még képeslapot is tudok adni, mondja Nagyné, mire a másik, már megírtam az üdvözlő lapokat húsvétra. Két férfi sportot keres, de nincs. Talán a nyomdában is megfeledkeztek az előrehozott időről, s a szállítmánnyal lekéstek a postavonatról. Pedig előző nap válogatott mérkőzést játszott a nemzeti válogatott. Amúgy ilyenkor a vasárnapi lapokat viszik jobbára, öt féle van belőlük, de rejtvény új Ságokat és magazinokat is vásárolnak, mondja a pavilonos, aki immár hatodik éve csinálja ezt, s örömmel üdvözli a piacon lapunkat, mely iránt, mint mondja, határozott érdeklődés mutatkozik. Ami viszont bosszantja, hogy újabban már az élelmiszerboltok is foglalkoznak újságárusítással, s ez a hírlapos forgalmát rontja, ráadásul az nem kínálhat a pavilonban kenyeret vagy cukrot. Az bizonyos, hogy ő a cipőt a cipőboltból szlogen híve. A településen vasárnap is több virágbolt tart nyitva. Az egyik Kossuth útiban fiatal eladónő olvasgat vagy éppen tanul (levelező érettségire készül). Mint mondja, ma még senki sem járt itt, de nincs ebben semmi rendkívüli, más vasárnap is múlt már el vevő nélkül. Bezzeg, ha jelesebb névnap van, ballagás, anyák napja, akkor adódik alkalom bepótolni a most elmulasztott sürgést. Egy ünneplőbe öltözött, retikülös nénikét látok sietni. Tíz óra körüljárhat az idő, bizonyára misére tart. A katolikus templom bejáratánál kisebb csoport álldogál, de mire odaérek, bemennek. Csak két idős férfi marad kint, melléjük telepszek a padra. Barkaszentelés van, bök egyikük, Cseuz György, a fal melletti asztalon heverő kötegnyi ágacskára. Rögtön kijönnek a többiek is. Addig a másikig 24 óra, aztán 48 pihenő. Oláh Károly szolgálatparancsnokkaL és Rácz Sándorral elegyedek szóba a bő fél évvel ezelőtt átadott laktanya csupasz falú társalgójában, ahol egy asztal, néhány ülőalkalmatosság és egy hatalmas televízió készülék uralja a teret. Lukács Csaba aki felkísért az emeletre, a szomszédos helyiségbe húzódik vissza - bele van esve a számítógépbe - int feléje Rácz, akinek három gyereke bebiciklizik Homokról, hogy beülhessen néhány VIRÁGVASÁRNAP váltunk pár szót arról, hogy a Cseuzok Kunszentről származnak, meg hogy nem sokan járnak templomba, azok is jobbára öregek, de a római katolikus felekezet nem is túl népes. О minden vasárnap itt van, igaz, télen párszor elmaradt. Betegség, influenza. Az asztalos mester arról is beszél, hogy ötven esztendő istentelenségét nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni, ellenben igenis rendet kell teremteni a fejekben, s erkölcsi téren is. Ám ezt nem segíti az a rendkívüli életvitel, hajtás, rohanás, amivel a fiatalabbak mindennapjai terheltek - tudja, szól közbe Lékó Imre - Isten nélkül lehet élni, de meghalni nem. Ezt kelpercre a tűzoltóautóba. Úgyhogy az utánpótlással nem igen lesz gondjuk a félhivatásos földvári lánglovagoknak, akik kesernyésen tapasztalják, hogy a lakosság egy része mintha nem akarná tudomásul venni, hogy ők nem a régi önkéntes rendszer ma—!г~) radványai, s ' gyorsaságuk, hatékonyságuk, felelősségük a hivatásosokéval egyenrangú. Előfordult már, hogy vonuláskor megkérdezték tőlük, hogy vizet hoztatok-e. Ami, ugye, lehetne vicc is, de hát kinek van kedve humorizálni, amikor több százezer forintos érték áll lángokban. Aztán a tájékozatlanság is meglehetős. Megesett, nem is egyszer, hogy akinek a portáján tűz ütött AZARANYESÖK VÁROSÁBAN lene belátni sok fiatalnak. Közben kijönnek a templom elé a hívek, a ministránslányok és a pap, aki megszenteli a barkát, majd mindenkinek a kezébe nyom egy szálat, s az emberek körbejárják a templomot. Pár méterről figyelem a szertartást, de a tisztelendő úr odaint, jöjjön maga is, tartson velünk! Beülök a misére. Hallgatom az utolsó vacsora történetét, a keresztrefeszítését, a feltámadásét. Jézus, Júdás, Péter. Régiek és mostaniak. Még egy hét, és húsvét. A tűzoltóknál a vasárnap is olyan, mint más nap. Egyik reggeltől ki, azzal fogadta őket, mennyibe kerül az oltás. A szakmánál maradva a tűzoltók elmondják, ilyenkor szombaton, vasárnap a délutáni órák az eseménydúsabbak, ha tetszik, veszélyesebbek. Sokszor csak annyi történik, hogy a hétvégi házak gazdái ott hagyják a tüzet a kertben, s ha véletlenül a szomszéd portája gazosabb, már kész is a baj. A bel és árvizes időszak a városban nemigen éreztette a hatását, a homoki részre viszont többször kellett menniük szivattyúzni. S hogy miként telik az idő a szolgálatban? Olykor főzőcskéznek, máskor lesik a tévét, ottj árúinkkor a NATO-légicsapás szögezi őket a képernyőhöz. Hallgatják Clintont, Orbánt, találgatják, hogyan és mikor lesz vége a háborúnak, de remélik minél hamarább. Aztán tervezik, hogy a tűzoltók is kiállítanak egy csapatot őszre, s beneveznek a kispályás városi bajnokságba. Büszkén említik, hogy mióta itt van a laktanya, nem rongálták meg a korábban annyiszor feltört telefonfülkét. Dél körül lehet az idő, a hajdani, mára megrokkant mozival szemben álló, héthatárban híres cukrászdából süteményes csomagokkal szállingóznak a népek. Bent a szem-szájnak ingere finomságok mellett egy, csak szemre ható szép. Fotókiállítás Németh László vállalkozó izraeli képeiből. Arrébb biciklik támasztanak két dülöngélő öregembert. Kész a leves, indulnak haza. Én meg betérek az ivóba. A komótosan pakolgató, záráshoz készülődő tulajon (kocsmároson) kívül csak egy fröccsöző fiatal férfi és egy tízéves forma fiú tartózkodik a helyiségben, ahol a kóla olyan olcsó, hogy visszakérdezek, jól értettem e az árát. Negyven körüli férfi érkezik új vendégként. Nem frissen borotvált, ruhája nem frissen mosott-vasalt. Kezében papírt lobogtat. Behívták közhasznú munkára. A fröccsöző hosszan tanulmányozza a papíiját, aztán jó tanácsba adja, hogy feltétlenül menjen el, jelentkezzen, mert nem úgy van már, mint volt régen. Megvonhatják a jövedelempótlót. A kocsmáros úgy dönt, figyelmezteti kevéske közönségét, hogy túl vagyunk a hivatalos zárórán. Elkiáltja magát, kézcsókom a mamának, jó étvágyat az ebédhez. Az állomáson néhányan várakozunk csak. Tavaszi szünet van, viszszautazó diákok nem zsúfolják a várakozás helyét. Idősebb ember ül a pádon, mellette kötegnyi szőlővessző. Aztán egy középkorú érkezik lányával (menyével?) és három éves forma unokájával. Aztán hétvégére, húsvét hétfőre haza gyertek, hogy vihessem a legénykét locsolni, utasítja a fiatalaszszonyt, majd a pádon ülőhöz fordul. Milyen fajta? Később elpanaszolja, nem rég műtötték feleségét, meg aztán cukros is, miegymás. Az időjárásra keveredik a szó. Reggel permeteztem, mondja az egyik, s a szomszéd kérdezte, nem félek hogy lemossa az eső? Aszondtam, nem lesz itt. Hát nem is lett... Késik a vonat. Jenei Gyula
