Földvár, 1999 (1. évfolyam, 3-9. szám)
1999-05-01 / 4. szám
10 1999. MÁJUS Tiszaföldvár: Település a Nagyalföld közepén, Jász- Vagykun-Szolnok megyében, a Tiszazug északi kapujában. Első írásos említése 1467-ben történt. Község, majd nagyközség, colt járási székhely, 1993 óta város. Lakosainak száma 12038 fő ’1995), belterülete 1700 hektár. Az Ószőlőben, Homokon járca, a szölőkultúra évszázados ‘gyökereire” - a szó átvitt értelméэеп is - lépten-nyomon rábukkanjunk. A város 17-18. századi téríépein már egyértelmű jelöléseiét találunk a kiterjedt szőlőtelepítésekre. Az idősebb emberek Tiég jól emlékeznek a ma megújítani szándékozott hegyközség intézményére. Kovács Tivadarné Homokon született, de gyermekkorában jobban értett” a gépekvetkező csőszjárásnak.) A különös az a dologban, hogy annak idején nem nagyon kellett tartani a komoly lopástól, az igen ritkán fordult elő, így a csősz is inkább a természeti hely Kovács Tivadarné es nem az emberi károkat ügyelte. Régi szabály volt, hogy az idegen útonjáró, ha a gazdát nem találta, pukk a d á s i g ehette magát gyümölcs^ csel, szőlővel, de el nem vihetett mahez, mint a szőlőhöz, hiszen édesapja uradalmi gépész volt a “Kovácsoknál”. Nem sok mai mezőgazda mondhatja el, hogy látta, hogyan működött az u.n. fekvőtárcsás gőzgép, a szántandó tábla két végére állítva, a hatalmas tárcsákra csévélt drótkötéllel mozgatva az öt-hatfejes ekét a földdarab egyik végétől a másikig. Persze, a hosszú évek folyamán Kovácsné is kitanulta a szőlőt, évtizedek óta műveli, szereti, sajnos, pár éve magára maradva. A hegyközségről minden beszélgetőtársam igen nagy elismeréssel és dicsérettel beszélt. Az intézménynek, amelyet a hegyvidéki szőlőtermelő tájak mintájára hoztak létre a kunsági gazdák, nagy tekintélye, mondhatni, hatalma volt. Rendelkezéseit, szabályzatát megszegni megbocsáthatatlan bűn volt, törvényes eljárást vont maga után. Annak idején másképp nézett ki a szőlő. Nem lehetett egyetlen elhanyagolt pásztát lelni az egész hegyben. Az emberek nemcsak házukat, portájukat tartották ragyogó rendben és tisztaságban, hanem a ház előtt vezető utat, árkokat, a szöllőket elválasztó mesgyéket is. - Másképp a csősz nem tudott volna bizonyítani - mondja Kovácsné - Hiszen nem volt blokkoló óra, mint ma a vagyonőröknek, hanem a szépen felgereblyézett mesgye végén botjával saját jelét rajzolta a homokba, igazolva ezzel ottjártát. Mindezt naponta kétszer is. A gazda pedig nyugodtan alhatott, birtokát őrizte a hegyközség. (Mellesleg: a gazda is bejárta naponta kétszer szőlejét, ha “tiszta lapot” akart adni a kögával egy szemet sem. Az már lopásnak számított. Manapság az ilyen íratlan szabályok legfeljebb a tolvajok vicclapjában - ha van ilyen - számíthatnak elismerésre. Kovács Tivadarnét gyakran szomorúja a szőlők mai állapota, a mindennapos betörések, lopások, az elhanyagolt, szemetes, félig romos - lakott! - házak, felgazosodott gyümölcsösök. Az emberek kisebbik fele kerítést épít, másik kisebbik (?) fele megbontja. A szőlőben régebben csak a háziállamokon egy Dalkör. Ezek az önfenntartó, önszerveződő egyesületek összefogták a szőlőbeli embereket, élénk társasági kulturális, művelődési tevékenységükkel a falu lelkét jelentették. A mai világ, televíziójával, műholdjaival, elektronikus és nyomtatott kultúrájával, érthetően a múltnak adta át a régi formákat, de a tartalmas és hasznos emberi kapcsolatokat is. Üdítő jelenség ezért - és több figyelmet, támogatást is igényelne - a Homokon tevékenykedő Nyugdíjasok Klubja, amely napjainkban ünnepli 15 éves születésnapját, hogyhogynem, a volt olvasókör mozikorszakot is átvészelő épületében. Kovácsné nem a régi szőlőt kívánja vissza, hiszen a világ valóságát az idősek beletörődéssel veszik tudomásul, de reménykedik a szőlő újraéledésében, hiszen a tőkéken és a fákon nem múlik, azok minden tavaszon megteszik a magukét. Az emberek zöme leéli (fél) életét községében, városában és újra és ismételten rá kell döbbennie, mennyi minden érdemes dologról nem tud, nem tudott, mennyi olyan hely van, amit látnia kelAz Oszolöi Református Templom tokát kerítették be. A közbiztonság helyzete valami keveset javult az elmúlt hónapokban, köszönhetően a polgárőrség “járőreinek”, de ha valaki a szőlő ritkábban lakott részein jár éjfél után, többször találkozhat gyanús “idegenekkel”, akik csak a polgárnak idegenek, a hatóságnak gyakran régi ismerősei. A háború előtt és utána is még pár évig, működött Homokon és Oszőlőben egy-egy olvasókör, Но-Homok (ii. lene, kellett volna, csupán szűk hazáján belül is. Vajon hogy városbeli lakótársunk látta már belülről a néhai Színi Béla tiszteletes által készített-díszített, gyönyörű beregi népi motívumokkal festett ószöllői kistemplomot, vajon hányán ismerik a homoki katolikus templom országosan is egyedülálló freskóját, hányán ismerik vajon a homoki Beniczky-kastélyt, annak történetét?! Pedig valamennyi itt van a szemünk előtt, sok más értékkel, dicsekvésre is méltó szép dolgokkal, méltatlanul ismeretlenül. A magam 35 éves homoki-földvári életem során, alig telik el hét, hónap, hogy valami meglepő ne kerülne városunk élő és elmúlt történetéből, értékeiből a szemem elé, amiről eddig sejtelmem sem volt. Homokot az országban legtöbben a “Beniczky”-ről ismerik. Az elnevezés viszont kizárólag földvári szóhasználat, mert a megnevezés mögött egy országosan is jóhírű intézet húzódik meg. A Homoki Gyógypedagógiai Intézet hagyományai ide s tova 80 évre tekintenek vissza, amikor a kastély és a ma is csodálatos parkerdő az “Iskolatestvérek” laikus szerzetesrend kezelésébe került. Az iskolatestvérek “iskolát” teremtettek itt az elhagyott gyermekek emberré neveléséből, pedagógiából, erkölcsből és a munka öröméből és szeretetéből. Ezt az örökséget vitte tovább a háború után a ma is 200 sérült gyermeket nevelő Gyógypedagógiai Intézet. A kastély és a park - védett természeti érték - már a 18. sz. végi térképeken is jelölve van. Homok története azonban ennél jóval régebbi adatokkal is igazolt és ismert. A - már említett - 2571. évi, török megszállás idejéből származó defter (adólista) “Homokszállás kun falu” néven nevezi és 16 adózó családfő nevét sorolja fel. A 18. sz-i térképeken még láthatóan beépítetlen, illetve szántóterületek választják el Földvártól és Cibakházától az ószőlői és homoki kerteket. A Földvárhoz való “közeledés” igazán a báró Podmaniczky-család birtokba kerülésének idején indul meg, a modernizálódó földművelés, szőlőgyümölcskertészet és a város déli irányú terjeszkedése együttes eredményeként. Az 1891-i népszámlálás során a 7748 fő földvári