Földvár, 1999 (1. évfolyam, 3-9. szám)

1999-04-01 / 3. szám

1999. ÁPRILIS ARCKEPVAZLAT 13 A DOKI GYÓGYÍT, FEST, ÍR ÉS VADÁSZIK Vázlat Dr. Végh Endréről Az életet élni kell... „... legfeljebb táncolni nem tudok... ” A homokiak orvosa, Dr. Végh Endre gyermekkorában kirítt társai közül. Derűsen tekint vissza azokra az évekre:- Falusi gyerek voltam én is. Isko­lába menet lehúztam a lábamról az édesanyám által rámerőltetett szan­dált, mert a többiek között csak me­zítláb illett járni. Társaimtól abban különböztem, hogy szüleim a „nad­­rágos emberek,” tehát az iskolázot­tak közé tartoztak. Könyvek, lexiko­nok voltak otthonunkban, azokat forgattam. Ami elém került, elolvas­tam. Hét éves koromban elolvastam Dr. Végh Endre otthonában egy Márai regényt. Semmit sem ér­tettem belőle, mégsem tettem le. Ki­olvastam addig, hogy „Kiadja az Atheneum...” Bizonyára innen ered Végh dok­tor vonzalma a humán tárgykör iránt. S ha pontosabban akarok fo­galmazni, azt kell mondanom, hogy a vonzalomnál jóval többről van szó. Kiderül ez szavaiból is:- Nagyon szeretem orvosi hivatá­somat. Azt tartom: egy valamit csi­náljon az ember tisztességgel, jól, s amellett próbáljon ki sok mindent, amit csak lehet. Azok között talál majd olyat, ami úgymond a szenve­délyévé válik, nem tud megszaba­dulni tőle. Ilyen nálam a könyv, a vadászat, s általában - előre bocsá­tom: mint műélvező - a művészetek. Végh doktor könyvespolcain csak összepréselve fér el a mintegy hét­nyolcezer kötet.- Az állomány fele bóvli, - mente­­getődzik, - mert kedvelem a detek­­tívregényeket is. Néha rám jön, hogy verset kellene olvasnom. Isteni jó érzés, hogy ilyenkor csak le kell emelni egy kötetet a polcról, és ol­vashatom mondjuk Nagy László vagy mások műveit. A közelmúltban Végh doktornak megjelent az első kötete. Olthatatlan humorérzéke szólal meg benne a vadászéletről. Öniróniával említi:- Első könyvem néhány példányát véletlenül levertem az asztalról. A feleségem kérdezte: mi történt? Én meg azt válaszoltam, hogy összes műveim a padlón vannak. Nem na­gyon írogatok. Már a hetedik kötete jelenik meg a vadászéletről szóló egyik kiadványnak, abban jelent meg novellám és vadászlapokban is. Néha az Élet és Irodalomban is megjelent egy-egy olvasói levelem. Egyébként nincsenek írói ambíció­im, de az irodalmi élmények össze­állnak bennem valami meghatároz­hatatlan tömeggé, amiből az ember idézni tud, ami megmarad benne. Jó érzéssel tölt el az, hogy ha hallok valamit, az nem idegen számomra, mert olvastam róla. Végh doktor nemcsak ír, hanem fest is. Eddig vagy háromszáz képet alkotott, melyek barátai révén kül­földön és itthon országszerte megta­lálhatók. Az ecset kézbevételére a vadászat inspirálta.- A vadászat nálunk családi ha­gyomány - mondja. - Mindkét nagy­apám vadász volt és a kisebbik fiam is az. Már a dédapja is annak a va­dásztársaságnak volt a tagja, ahová most ő tartozik.- A leshelyen olyan élményekben van része az embernek, olyan pilla­natokat él át, hogy isten elleni vétek­nek tartja, hogy nem tudja megosz­tani azokat másokkal. Ezért próbál­koztam először rajzolgatni, majd festeni. Senki nem tanított. Magam­tól kellett rájönnöm olyan apró fo­gásokra is, hogy melyik ecset mire való. A doktor út tizenöt éve kezdett festeni. Barátai és Tálas László ko­rábbi múzeumigazgató unszolására ki is állította munkáit. Ennek említé­sekor is hangsúlyozza, hogy amatőr­­ködésről van szó. Olyan tevékeny­ségről, melyet ha szívesen csinál az ember, s alkotása­iban má­sok is örömü­ket lelik, az olyan pluszt ad, ami­től saját hivatásá­ban is feltöltő­dik. Végh doktor életébe pillantva önkéntelenül is felvetődik a kérdés, hogy ebben a rohanó, zaklatott vi­lágban derűs nyugalommal hogyan tud mindenre időt szakítani? Egy­szerű választ ad:- Van egy velem született jó tulaj­donságom. Nem kell sok idő ahhoz, hogy kialudjam magam. Öt-hat óra alatt regenerálódok, teljesen kipihe­nem magam. A munkaidőn túl így felszabaduló óráimat továbbképzés­sel. olvasással, pingálással, vadá­szattal töltöm, s ha úgy érzem, hogy valami kikívánkozik belőlem, azt meg is írom. S. B. Beszélgetésünkig jóformában csak látásból ismertük egymást. Itt-ott találkoztunk, köszöntünk egymásnak, de semmi több. Most mégis meleg barátsággal fogadott lakásán Aba Attila építész. A tágas otthon, a célszerű beren­dezés arról árulkodik, hogy a toló­kocsiban közlekedő fiatalember a lakás minden pontját meg tudja kö­zelíteni. Megye­­szerte keresik. Vagy munka miatt, vagy segítség ügyében. A telefon is munkaeszköze. A harminchárom esztendős fiatal­ember egy sajnála­tos vonatbaleset során veszítette el mindkét lábát. Ép­pen főiskolás volt. Éppen tizennyolc éves. Ahogy elhelyez­kedett hatalmas fo­teljében, rögtön a dolgok közepébe vágtunk. A kezdeti feszengést ol­dotta a barátságos légkör.- Ha nem terhes az emlék, be­szélnél a baleset körülményeiről, és arról is, hogy hogyan tetted túl magad a történteken?- Régen volt, nagyon régen. 1984. szeptember 4-én, ha nincs ott a vo­nat, ha nem ugróm fel a hátsó kocsi­ra, ha... Az Árpád kórházban éb­redtem, akkorra már tőből csonkol­ták mindkét lábamat. Ott rájöttem, hogy sok választásom nincs. Vagy letargiába esem, vagy a pohárhoz nyúlok, vagy élem az életem. Én az utóbbit választottam. Azt, ha valaki tizennyolc évesen elveszíti a lábait, igazán nem lehet feldolgozni, de az adott helyzettel lehet élni. Levele­zőn sikerült elvégeznem a főiskolát, építész lettem. Azokban az időkben szüleim és évfolyamtársaim is sokat segítettek. A rehabilitációs intézet­ben testileg, lelkileg felerősítettek, megtanultam műlábbal járni, de ne­kem a kocsi „komfortosabb”. A diplomázás után úgy tűnik hogy Attila élete révbe ért. Telket vett, építkezni kezdett, megnősült. Úgy, mint bárki más, élte az életét, küszködött, kölcsönöket törlesztett. Új csapás volt életében, hogy 1990- ben terhessége alatt meghalt a fele­sége.- Hogyan lehet ilyen mély gödör­ből kimászni?- Nehezen! Édesanyám tudtomon kívül megkereste Nász Margitot, aki a megyei mozgássérültek szö­vetségét vezeti. Az ő segítségükkel sikerült az, hogy a szakmámban dolgozhassak. 1994. óta vállalkozó vagyok. Megyeszerte - főleg moz­gássérültek számára - lakásaik bel­ső átalakítását tervezem. Igazából én tudom, hogy milyen változtatá­sok szükségesek egy lakásban ah­hoz, hogy a moz­gássérült emberek alapvető komfort­ja meglegyen.- Úgy tudom, hogy a szakmai munkádon túl, karitatív, segítő tevékenységet is folytatsz Földvá­ron.- A helyi moz­gássérültek cso­portjának vagyok a vezetője. Az ér­dekvédelmi mun­kán túl sokan ke­resnek meg a méltányossági nyug­díjak megállapításának ügyében, vagy segélyek elintézéséért is. Na­gyon jó érzés segíteni embertársai­mon, de ha valakinek nem sikerül elintéznem az ügyét, ez alapján ítél­kezik. Néha igazságtalanul.- Ilyen „sűrű” élet mellett van-e szabad időd?- Valamennyi akad. Itthon, a ház körül minden munkát elvégzek, au­tót szerelek, fát vágok. Semmi nem fog ki rajtam, csak éppen táncolni nem tudok, de más meg nem szeret. Leginkább horgászni szeretek. Ked­venc helyem a Körös. A poc­solyaízű halakat nem imádom.- Milyen ötletek, tervek foglal­koztatnak mostanában?- Most május 7-én szervezünk a Fehér Házban egy bált a helyi moz­gássérültek javára. Ilyen még nem volt Földváron. Úgy tűnik, hogy mederben vannak a dolgok és sike­res lesz az összejövetel, persze ad­dig még sok teendőnk van. Szeret­ném a külföldi mozgássérült baráta­immal is ápolni kapcsolatokat. Nyárra tervezünk hozzájuk egy ki­rándulást. A többes szám használata egyáltalán nem indokolatlan, mert érdeklődésemre cinkosan összemo­solyognak párjával, aki eddig csak hallgatta beszélgetésünket a szom­széd szobából. A közeljövő legfon­tosabb eseménye az, hogy október­re várják első gyermeküket. Gálik András r----------­­\ MURPHY ES A BETEG VADÁSZ A doktor első kötete Aba Attila

Next

/
Thumbnails
Contents