Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei Múzeumok évkönyve 27. (Szolnok, 2019)

Történettudomány - Bagi Gábor: Lehetett-e Balaszentmiklós mezőváros a XV. században?

TISICUM XXVII.

minden esetben vannak jelen azonos mértékben. Minden település eltérő múlttal, jogokkal, népességgel, területtel, gazdasági jellemzőkkel, politikai súllyal, vallási és kulturális szereppel - vagyis különböző városias jegyekkel rendelkezik. A funkcionális városszemlélet alapján a fenti szempontok révén meghatározott település a „központi hely”, amelyen a nagy német földrajztudós, Walther Christaller (1893-1969), a gazdasági térelmélet kidolgozója a földrajzi térben hierarchikus módon és többé-kevésbé szabályos rendben elhelyezkedő, környezetükből kiemelkedő, városias jellegű településeket értett. Minél több ilyen funkcióval rendelkezik egy lakott hely, annál inkább városnak tekinthető.

Magyarországon már a korai Árpád-kortól léteztek olyan települések, amelyek közigazgatási-katonai, gazdasági, egyházi szempontból környezetük valamiféle központjainak számítottak, azaz a későbbi városok számos fontos ismérvével bírtak. Alapvetően a királyi központok, az érseki és püspöki székhelyek, az ispánsági központok és a vásárhelyek sorolhatók ide, amelyek a központi helyek korai hálózatát alkották. A városfejlődés XIII. századtól jelentkező új iránya azonban fokozatosan megváltoztatta a központi szerepkört betöltő települések körét, területi eloszlását, kapcsolatrendszereit, gazdasági jellemzőit és belső szerkezetét. Hazánkban 1351-től datálható az új típusú települések fokozatos szétválása. A következő században az alig 30, fallal körülvett, polgárok lakta város (civitas), valamint a hazai városfejlődés alapját képező, jobbágynépességgel rendelkező, több száz kerítetlen mezőváros (oppidum) képezte a településhálózat csúcsát, míg a harmadik fő településtípust a közel 20.000 jobbágyfalu alkotta. A negyedik szinten a puszták általában ezek alárendeltségében léteztek.

A történeti kutatás már régen felhívta a figyelmet, hogy a kevés királyi szabad város mellett a hazai városfejlődésre jellemző nagyszámú mezőváros (bár jogilag nem számított igazi városnak) különböző mértékben ugyan, de emezekhez hasonló funkciókat is ellátott, és így mindenképp a korabeli városhálózatunk szerves részeinek tekintendők. Igaz, hogy amíg a legfejlettebbek csak nehezen elkülöníthetők a civitasoktól, addig a zömük funkcionálisan még inkább csak falunak minősült. Azzal a régi megállapítással azonban, miszerint a középkori magyar városfejlődésben a mezővárosok számának emelkedésével egy torz városfejlődési folyamat indult be, ami eleve elmaradottságot generált, ma már senki sem ért egyet. A mezővárosok fejlődése egyfajta alkalmazkodás volt ország sajátos gazdasági struktúrájához. A piaci kereslet-kínálat nálunk úgy került egyensúlyba, hogy a mezőgazdasági termény- és élőállat kivitelért cserében érkező kézműves áruk mennyisége (és minősége?) nem ösztönözte a hazai mestereket, hogy teljesen elszakadjanak a mezőgazdasági termeléstől.

A mezővárost sokáig tipikus magyar településformaként kezelte a hazai történetírás, ám a nemzetközi kutatások nyomán már korán kitűnt, hogy hasonló településtípusok egész Európában léteztek. Ezek definiálása, meghatározása gyakorta nagyon komoly nehézségekbe ütközik. Mindazonáltal a kisvárosok megkülönböztethetőek a falvaktól és a nagyobb városoktól, nem csak a méretük és lakosságszámuk, hanem funkcióik szerint is. Ezek elsősorban gazdasági jellegűek voltak, habár itt a kézművesipar és kereskedőréteg kevésbé differenciálódott, mint a nagyobb városokban. A sokszínűség ugyanakkor azt is eredményezte, hogy a lehető legtöbb funkciót

vizsgálva mindinkább a városias jegyek összességének elemzése, illetve összehasonlítása vált a kutatásban az általános igénnyé.11

A középkori magyar települések hierarchiájának megállapítása érdekében mintegy negyedszázada Kubinyi András (1929-2007) - lengyel minták alapján - tízpontos kritériumrendszert dolgozott ki. Ennek felhasználásával számos nagyobb országos régió központi helyeit összegyűjtötte, és végül utoljára a legnagyobb és legsajátosabb területre, az Alföldre alkalmazva is használta azt.12 A tíz kritérium a következő:

I. uradalmi központ, főúri rezidencia;

II. bíráskodási központ, hiteles hely;

III. pénzügyigazgatási központ;

IV. egyházi igazgatási központ;

V. egyházi intézmények;

VI. a településről 1440-től 1514-ig a bécsi vagy krakkói egyetemre beiratkozottak száma;

VII. kézműves vagy kereskedőcéhek száma;

Vili. úthálózati csomópont;

IX. vásártartás;

X. a település jogi helyzete.

E kritériumok mindegyikére egytől hatig terjedő pontszámot adott. Kubinyi a fenti szempontok alapján hét különböző településcsoportot különített el:

1. elsőrendű (főbb) városok (41-60 centralitási pont, a továbbiakban c. p.);

2. másodrendű városok (31-40 c. p.);

3. kisebb városok, valamint a jelentősebb városfunkciót betöltő mezővárosok (21-30 c. p.);

4. közepes városfunkciót ellátó mezővárosok (16-20 c. p.);

5. részleges városfunkciójú mezővárosok (11-15 c. p.);

6. átlagos mezővárosok és mezőváros jellegű falvak (6-10 c. p.);

7. jelentéktelen mezővárosok és központi funkciót ellátó falvak (1-5 c. p.).

11 MÁLYUSZ Elemér 1953.128-191.; SZŰCS Jenő 1995. 95-98.; BÁCSKAI Vera 1965.7-13.; FÜGEDI Erik 1972.69-95.; Uő 1972a. 321-342.; KUBINYI András 2000.8-10.

12 Munkájában az Alföld kapcsán maga összegezte a magyar történettudományon belüli korábbi kísérleteket. Ennek során Mályusz Elemér, Székely György, Szűcs Jenő, Bácskai Vera és Fügedi Erik nevét, illetve tevékenységét emelte ki. KUBINYI András 2000.8-10.

142