Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei Múzeumok évkönyve 26. (Szolnok, 2018)
Néprajz - Benedek Csaba: Református klenódiumok Jász-Nagykun-Szolnok megyében
Benedek Csaba Református klenódiumok Jász-Nagykun-Szolnok megyében A református klenódiumok (kincsek) elsősorban a sákramentumokhoz(szentségekhez) köthetők. A római katolikusoktól eltérően, akiknél hét szentség van, a reformátusoknál csak kettő számít annak, amit a Biblia is említ: a keresztség és az úrvacsora. Mindkettőt Jézus Krisztus rendelte el, és mindkettőnek tárgyi kellékei vannak. A református úrvacsora két szín alatt történik, azaz a hívek esznek a kenyérből, és isznak a borból is. A kereszteléshez használt keresztelőkancsók, tálak és az úrvacsoránál előkerülő úrasztali edények (kannák, kanták, kelyhek, tálak, tányérok, kések, térítők) tartoznak ide. Jelen tanulmány elsősorban ezeket kívánja bemutatni, melyeket Jász-Nagykun-Szolnok megye református gyülekezeteiben használnak vagy használtak az évszázadok során, és jelenleg a helyi eklézsiákban (egyházközségekben) vagy múzeumokban lelhetők fel. Nem vállalkozunk részletes tárgyleírásokra, csupán az érdekesebb, unikális vagy általánosan elterjedt használati eszközöket mutatjuk be. A gyűjtés során 2016 és 2017 között a következő intézményekben, gyülekezetekben kutattunk. Eklézsiák: Abádi Református Egyházközség, Csépai Református Egyházközség, Jászberényi Református Egyházközség, Jászkiséri Református Egyházközség, Karcagi Református Egyházközség, Kenderesi Református Egyházközség, Kisújszállási Református Egyházközség, Kunhegyesi Református Egyházközség, Kunmadarasi Református Egyházközség, Martfűi Református Egyházközség, Mezőtúri Református Egyházközség, Nagyrévi Református Egyházközség, Öcsödi Református Egyházközség, Rákóczifalvai Református Egyházközség, Szolnoki Református Egyházközség, Tiszaburai Református Egyházközség, Tiszaderzsi Református Egyházközség, Tiszaföldvári Református Egyházközség, Tiszaföldvár-Ószőlői Református Egyházközség, Tiszafüredi Református Egyházközség, Tiszaigari Református Egyházközség, Tiszainokai Református Egyházközség, Tiszakürti Református Egyházközség, Tiszaroffi Református Egyházközség, Tiszasasi Református Egyházközség, Tiszaszalóki Református Egyházközség, Tiszaszentimrei Református Egyházközség, Tiszaszőlősi Református Egyházközség, Tiszaugi Református Egyházközség, Tószegi Református Egyházközség, Törökszentmiklósi Református Egyházközség, Túrkevei Református Egyházközség.1 Múzeumok: Debreceni Református Kollégium Múzeuma, Jász Múzeum, Tiszazugi Földrajzi Múzeum. Ezeken kívül más intézményeket, magángyűjtőket is felkerestünk, azonban jelen cikk megírásához ők nem szolgáltattak adatot. A református egyház a tiszta, Jézust követő életet helyezte a középpontba, az úrasztali edények anyagát, formáját azonban nem korlátozták: 1 A Jász-Nagykun-Szolnok megyei református gyülekezetek közül nem mindegyikben folytattunk gyűjtőmunkát, a kiválasztásban Szabó József törökszentmiklósi lelkész, esperes emeritus nyújtott segítséget. „Az Írás ivóeszközről vagy pohárról emlékezik. Tehát mindennemű edényeket, akár üveg, akár fa, vagy arany, ezüst és cserép legyenek, vagy rézből és bármiféle ércből készültek, elfogadunk, csak a visszaélés, fényűzés, babona és botrány legyenek eltávoztatva. A pápista kelyheket, tányérokat elvetjük a babonás visszaélés miatt. Mert azt akarja az Ur, hogy a Baál maradványai rekesztessenek ki az egyházból, hogy azok ne is neveztessenek.”2 A református falusi lakosság rendkívül erőteljesen elkülönítette magát a katolikusoktól, így a római katolikus egyház hatalmát és dicsőségét hirdető, szentekkel ékesített, túlságos cifra díszítést elvetették. Ennek köszönhető az a leegyszerűsített, kiérlelt minta- és formavilág, mely nem csak úgy magától kelt életre, így rendelték meg az azt használó falusi, mezővárosi közösségek, gyülekezetek, az ő ízlésvilágukat tükrözte. Természetes, hogy az ilyen tárgyak csak a reformáció elterjedése után keletkeztek, így a legelső példányok a XVI. században datálódtak, még ha készítésük korábbi korba nyúlik is vissza (tószegi kehely, tiszaderzsi kehely). Ezeket leszámítva a legtöbb nagy múltú református gyülekezetünk a XVII. századból őrzi az első ilyen jellegű klenódiumokat, míg az utóbbi időben alakult közösségek (Martfű) tárgyi eszközkészlete egészen újkeletű. Anyagukat tekintve elsősorban arany-, ezüst- vagy aranyozott ezüst-, réz-, alpakka-, kerámia-, illetve óntárgyakat találhatunk a gyűjteményekben. Egy részüket helyben őrizték meg a gyülekezetek, más részük a közeli (olykor távolabbi, országos) múzeumokba kerültek, míg néhány példány magángyűjteményekbe vándorolt. Ivóedények (tölcséres-talpas poharak, kelyhek) Az úrvacsorázás kellékei között elengedhetetlenül szükséges olyan ivóedények beszerzése a közösségek számára, amelyből a hívek a bort fogyaszthatják. Minimum egy szükséges, de valamennyi gyülekezetünk ennél jóval többel rendelkezik. Ez nem csupán azért van így, mert az évszázadok folyamán az adakozás folytán felhalmozódtak nagy múltú egyházközségeinkben, hanem azért is, mert általában minimum két kehelyből szolgálják ki az úrvacsorázókat. Mindamellett legtöbb gyülekezetünkben az úrvacsora alatt éppen használatban lévő két ivóedény mellett a háttérben másik kettőbe töltik a kannákból a bort, hogy az úrvacsorázás menete gördülékeny legyen. A református klenódiumok legkorábbi darabjai (serlegek, kávés vagy boros kancsók) a földesurak tulajdonából, a nemesi udvarházakból kerültek hazai gyülekezeteinkhez.3 Ma már csak egy-egy edény emlékeztet 2 http://leporollak.hU/egyhtori/magyar/KISS2D.HTM#cikk72 3 http://konyvtar.proteo.hu/sites/konyvtar.proteo.hu/files/ documents/2010/1476467477.pdf 411
