Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei Múzeumok évkönyve 26. (Szolnok, 2018)
Történelem - Berta Ferenc: Szolnoki fényképverziók
Berta Ferenc Szolnoki fényképverzók A ‘80-as évek végén egy konferencián megállapították, hogy a magyar fotótörténet - sok más probléma mellett, melyek ugyancsak megoldásra várnak - még nem érkezett el az alapkutatások befejezéséig sem: nincs feldolgozva szerzőnként, stílusirányzatonként, részterületenként, technikánként stb. S mi változott azóta? Az előrelépés nyilvánvaló, ám még mindig messze a munka vége. Ráadásul a muzeális fényképgyűjtemények, illetve a magánszemélyek, családok tulajdonában lévő kollekciók digitalizálása jelentős mennyiségű összehasonlító anyagot hoz felszínre folyamatosan, ami egyrészt jelentős mértékben megkönnyíti a munkát, másrészt nem ígéri közeli befejezését.1 Mi most azonban csak Szolnokot tekintjük, mint az általunk legszűkebben behatárolható területet. Városunkra vonatkozóan elkészült az alapkutatás: az első ismert szolnoki fénykép megszületésének 150. évfordulójára szerzőnként, műtermenként és időrendben feldolgozott munka született. Ez több kisebb momentumában pontosításra, kiegészítésre szorulhat (hiszen 2002-es megjelenése óta is jutottunk újabb adatok birtokába), de kétségtelen, hogy biztos és megkerülhetetlen hivatkozási alap.2 A régi fényképek kutatásának következő résztémájaként a Szolnokon használt fotográfiai vérzők feldolgozása kínálkozik. Mielőtt azonban rátérnék a részletes ismertetésére, essék szó magáról a fényképről. Látjuk és tapasztaljuk, hogy egyre több régi fotográfia kerül elő padlásokról, öreg szekrények, utoljára évtizedekkel korábban kinyitott dobozok, albumok mélyéről, melyeken egy-egy család ma már névről is alig ismert felmenői, rokonai, ismerősei szerepelnek. A fotográfiák mint tárgyak túlélték korukat, átvészelték a világháborúkat, tagadva a pusztulás igencsak nagy lehetőségét. Ezek a képek persze elsősorban mint történelmi kordokumentumok fontosak, ám ezzel együtt a fényképészetnek mint iparágnak a termékei, így szakmatörténeti vonatkozásaik is lényegesek. A képrögzítés technikája, a beállítások, a kellékek, a festett háttérvásznak mintái, a színezések, a retusálás módja és minősége mind leolvasható egy-egy fényképről, s mind elemzési területként kínálkozik a fényképészet ipartörténetének kutatója számára. Számunkra a fotó képi, történelmi hűsége, a maga vizuális realitása mellett - nem is kétséges - műtárgy. Hangsúlyoz, bizonyít, más esetekben kutatási területek alapjául szolgál. Szakmai és történeti forrásértéke vitathatalanul azzá teszi. Egy fotográfia ipartörténeti, történelmi forrásértéke viszont a kép minden oldalról történő pontos - vagy a lehető legpontosabb - meghatározásától függ. Ebben nyújthat igen nagy segítséget választott témánk tárgya: a verzó. Egy fényképet szemlélve sok kérdésünkre leolvashatjuk róla a választ: ez lehet a karton mérete, a kép mérete, álló vagy ülő alakos, portré vagy csoportkép, színezett vagy vegyileg monochrom stb. Mindez azonban nem elegendő ahhoz, hogy teljes értékű információval szolgáljon. 1 A kézirat lezárásank ideje: 2013. január. 2 BERTA Ferenc 2002. Mindenesetre az a kép, amelyikről semmit sem tudunk - leszámítva a fényképi ábrázolás valóságát és egyéb járulékos, ugyancsak szembetűnő adatot mint ölünkbe hulló tényt -, a muzeológia szempontrendszere szerint élettelen, alig hasznosítható anyag. Tehát egy képnek a hozzáfűzött történeti adatok adják meg az igazi értékét, a múzeumi hasznosulás lehetőségét. A legfontosabb információ: ki készítette a felvételt? Látszólag a szerző neve nem döntő fontosságú, mégis elsőrendűvé válik, ha további kérdéseinkre akarunk választ kapni, mint például: működésének ideje, műtermének helye. Az adott fényképész működésének ideje (mettől meddig) alapvetően behatárolja egy kép születésének idejét. S ezekre a kérdéseinkre a választ megtudhatjuk rögtön, ha régi fényképünket megfordítjuk, s a karton hátuljára nyomott ábrá(k)ból mintegy leolvassuk. Szinte tökéletes a kapcsolódás az információk között egy adatokkal gazdagon ellátott verzó és a helytörténet között. S a település helytörténetének ismerete is döntő lehet a kép vagy fényképész ottani működésének kérdőjelei szempontjából. Természetesen nem elhanyagolható segítséget jelent a levéltár, a helytörténeti múzeum, a sajtógyűjtemény vagy a felkutatott és feldolgozott, esetleg publikált adattár is. S most következzék egy elképzelt jelenet, amely akár meg is történhetett volna... A nehéz, ritkás mintázatú függöny mögül jói lehetett látni az utca nagy részét. A jobb oldalon, a sarkon lévő Korona gyógyszertár bejáratát, két oldalán a festett gyógyító szentek nagyméretű képeivel. Mellette szűk bejáratával a Lloyd kávéház, aztán már csak a Fő téri piac sarka következik. Aztán látni a ház előtti széles vízelvezető árkot, aminek egyik partján épp a szomszéd gyermekek játszották a közkedvelt „bigét”. Látni a két, eléggé használt deszkapallót, amit sáros időben az árok fölé tett Sándor, a mindenes, hogy minél kevesebb sarat hordjanak a házba. A ház űrnője csak egyet sajnált, de azt nagyon... Mégpedig azt, hogy a háznak ebből az ablakából nem láthatta a sarkon túl a nagykapu bejáratát, hiszen arrafelé is mennyien járhattak... No, meg nem kellett volna a cselédlányt lépten-nyomon ugrasztani, ha valaki jött. Csak kitekintett volna a függönyön át, és kielégülhet a kíváncsisága... Mint most is! Tessék - valaki erőteljesen csapkodott a kopogtatóval, de csak kétszer. Sárika, a cselédlány már indult is - szólni sem kellett. Rövid idő múlva nyílt a szalon ajtaja, és a lány az asztalra, a csipketerítő egyik mintájára, a porcelán figura mellé egy kis kartonlapot tett. Az aszszony felemelte, és nyomban megállapíthatta, hogy egy fiatal, jóképű, bajuszos férfi tekintett vissza rá a fényképről. Jólöltözött - gondolta Majd egy mozdulattal megfordította a képet. Enyhén hunyorgott, hogy 307
