Csányi Marietta et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 25. (Szolnok, 2016)

Régészeti tanulmányok - Selmeczi László: A négyszállási keresztekről és ismételten az I. sz. temető problematikájáról (Viták, vélemények, szakmai tévedések)

TISICUM XXV. - RÉGÉSZETTUDOMÁNY

A tudományban elfogadott álláspont szerint a gótika nagy művészet- történeti stíluskorszaka a XII. század közepétől kezdve egészen a XVI. század elejéig majdnem négy évszázadot fog át. „A magyar művészet- történet-írás régi hagyománya, hogy a gótika meghonosodását és elterjedését a tatárjárás következményének tekinti, s arra vezeti vissza, hogy IV. Béla az ország újjáépítéséhez nagy számban igényelte külföldi, szükségképpen a kor legmodernebb építéstechnikáját és stílusát képviselő munkaerő közreműködését. Ám nem így volt: ma már tudjuk, hogy Párizs környékének s a korban a központosított monarchia példaképeinek tekintett francia királyoknak a stílusa már 1200 előtt megtalálható III. Béla udvarának építkezésein. Hagyományuk II. András korában az udvar és a király „új intézkedései” által támogatott arisztokrácia reprezentatív vállalkozásain folytatódott.”52 IV. Béla környezetében háttérbe szorult ez a nagyúri életformát és fényűzést szolgáló művészet. Ekkor dőlt el, hogy Magyarországon az építkezésekben mérsékeltebb modernség válik meghatározóvá, amelyik ragaszkodik a késő romanikában megszokott épülettípusokhoz és méreteikhez, de nem mond le a gótikus faragott kőszerkezetek és tagozatok alkalmazásáról.53 A művészettörténeti szakirodalomban azonban a tömegáruról - s a középkori temetőkben leginkább ilyesmi tárható fel - egy szó sem esik. A gótikus tömegáru XIV-XV. századi keltezése elfogadott.54 A XIII. század második és a XIV. század első feléről, pontosabban Károly Róbert időszakáról szerényen hallgat a középkori régészet. Arra, hogy a gótikus díszlemezek hazai megjelenésével már a XIII-XIV. század fordulójától számolnunk kell, III. András (1290-1301) özvegye, Ágnes sarneni díszruhájának egyes ékességei figyelmeztetnek.55 Azt, hogy a díszlemezek a köznépnél is megjelennek a XIII. század középső harmadában, a Szánk határában talált leletek bizonyítják.56 A kérdés tehát az, mikor jelenik meg a gótikus tömegáru a Kárpát-medencében: a XIV-XV. században, vagy már a XIII. század második felétől? Ennek a kérdésnek korrekt megválaszolása azért is fontos lenne, mert esetünkben Törőcsik kolléga a gótikus majuszkula és egy hasonló B betűs, Mária királynő érmével keltezett másik majuszkula alapján keltezett egy általunk korainak datált sírt a XIV. századra. Azonban, ha a gótikus tömegáru már a XIII. század második felétől adatolható lenne, semmilyen formában nem lehetne keltezésünket kétségbe vonni. A kérdés tehát az, hogy ha egy sírt, amelyben egy B majuszkulás tárgy található, Mária királyné érme datál a XIV. század végére, ez járhat-e olyan következményekkel, hogy valamennyi B majuszkulás sírt a XIV. század végére kell kelteznünk? Természetesen nem. Az éremmel keltezett B majuszkula csak arra a sírra keltező értékű, amelyben találtuk. A másik, a 86. sírban - véleményünk szerint - nem a B majuszkula keltez, még Törőcsik szerint is eredetileg a XIV-XV. századra, hanem a benne található, nehézségek nélkül a XIII. századra keltezhető tárgyak keltezik a B majuszkulát. Már csak azért is, mert az írástörténet-írás elfogadott álláspontja szerint: „A karoling minuszkula kerekded formáit már a 11. században keskeny, szögletes betűformák váltották fel, a betűk gömbölyű vonalai megtörtek. A13. és a 14. században Európa

52 MAROSI Ernő 2001.91.

53 MAROSI Ernő 2001.91.

54 H. KOLBA Judit 1985.55.; Marosi Ernő (szerk.) 1.1987.117-119.; HATHÁZI Gábor 2004.80.

55 H. KOLBA Judit 1985. 55.; ZSÁMBÉKY Mónika 1983.106-107.; HATHÁZI Gábor 2004.80.

56 SZ. WILHELM Gábor 2014.81-109.

szerte elterjedt a gót betűs írás.”57 Azt csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a művészettörténet-írás szerint a „klasszikus gótika” időszaka a XIII. század második felétől datálható, a XIV. század már „a késői klasz- szikus gótika” időszakához tartozik.58

Véleményünk szerint ennyi is elégséges ahhoz, hogy bizonyítsuk, ifjú kollégánk a négyszállási I. sz. temető XIV. századi keltezését illetően valószínűleg nem jár helyes úton. Ily módon történeti következtetéseinek sem lehet szilárd alapja.

Itt van pl. Hajóhalom kérdése,59 mely szerinte jelentős, vásártartási joggal rendelkező mezőváros volt, s pusztulását utolsó említése (1345) után négy évvel Magyarországon tomboló pestisjárvány okozta, mely a városias településeket eleve súlyosabban érintette.60 Azonban Hajóhalom, amely a tatárjárásig virágzó település lehetett, sohasem volt jelentős mezőváros, sőt mi több: titulusa ellenére még mezőváros sem. A tatárjáráskor elpusztult, mélyen alapozott, egyenes szentélyzáródású temploma 26 m hosszú volt. A romos épületet még az Árpád-korban helyreállították. Új, kisebb, egyenes záródású szentéllyel és pillérekkel látták el. Ennek a második templomnak a padlóját méternyi vastag köves-törmelékes pusztulási rétegre építették. A feltáró régész, Bóna István szerint: „A feltárásra került 4 m széles, négyzetes alaprajzba foglalt 3 m átmérőjű, keletelt apszis önmagában kis falusi templomra utal.” Kollégánk figyelembe vehette volna, hogy a „mezőváros” Hajóhalomnak rangjához nem illő, kicsi falusi temploma volt.

A jászsági települések kutatása során szembesültünk azzal a jelenséggel, hogy nemegyszer ellentmondás tapasztalható egy-egy település tulajdonjogi és valóságos helyzete között. Pl. Jászalsószentgyörgy 1399-től, amióta felbukkan az írásos forrásokban, népes jász közösség, kapitánynyal az élén, mégis nemegyszer pusztának minősítik, utoljára 1514-ben, hogy el lehessen adományozni.61 Jászfelsőszentgyörgy 1387-ben is váci káptalan birtoka volt, ráadásul egyházi birtok a törvények szerint nem is volt elidegeníthető, mégis arra hivatkozva nyert adományt rá Szentgyör- gyi Gál fia Imre (innen a település Gáliszentgyörgy neve) 1439-ben, hogy Szentgyörgy „régtől fogva őseik békességes birtokában volt.”62 Hasonló lehetett a helyzet a meg nem nevezett nemesek tulajdonában levő Hajóhalommal is. Tulajdonosaik minden jogi lehetőséget kimerítettek, a településnek kedvezményeket szereztek, hogy újra benépesíthessék, törekvésük azonban nem járt eredménnyel. Hajóhalom tatárjárás utáni temploma, melyről nem tudjuk, kik építették - szerintünk valószínűleg az újfalusi jászok -, nem egy virágzó városias populáció bizonyítéka.

Hogy az 1349. évi pestisjárvány hogyan, milyen mértékben érintette a Jászságot, sajnos nem tudjuk. Egy biztos: egyetlen jászsági település nem pusztult el emiatt. Egyet kell értenünk azokkal a kutatókkal, akik azt vallják, hogy az 1347-1351 között dühöngő „nagy halál”, a bubópestis pusztítása nálunk jóval kevesebb áldozatot követelt, mint Nyugaton. Nyugat- Európa magas népsűrűségű körzeteiben a népesség akár fele-harmada is áldozatául esett a járványnak, ugyanakkor Kelet-Közép-Európában talán egytized lehetett a veszteség. Vidéken még ennél is kevesebb.63 Törőcsik kollégánk kezdetben azt az álláspontot képviselte, hogy a II.

57 KÉKI Béla 1975.102.

58 MAROSI Ernő 2001.91., 98.

59 GYÖRFFY György 1987.62., 97.

60 TÖRŐCSIK István 2015.80.

61 SELMECZI László 2011.73-80.; uő 2012.142-147.

62 SELMECZI László 2011.58-61.; uő 2012.108.

63 HOFFMANN Tamás 2004.209-210.

276