Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 24. (Szolnok, 2015)
Történettudomány - Selmeczi László: 80 éves a Damjanich Múzeum
SELMECZI LÁSZLÓ: 80 ÉVES A DAMJANICH MÚZEUM itt rendezték meg a Szolnoki Művésztelep történetét átfogó első kiállítást, megnyílt a Szolnoki Galéria. Zombory Lajos festőművész 1925-ben a Tisza partjára kultúrpalotát álmodott, amely anyagi okok miatt nem valósult meg. A harmincas években a város vezető értelmisége a Varga Katalin gimnázium akkor még postapalotaként szolgáló épületét szerette volna kultúrpalotaként hasznosítani. Kaposvári Gyulának a hatvanas-hetvenes években a Damjanich Múzeum jelenlegi épületével kapcsolatban is hasonló elképzelései voltak. A palotának egyre kevésbé nevezhető, leromlott állagú épületben két kulturális intézmény, a Damjanich Múzeum és a Verseghy Könyvtár mellett kapott helyet a Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat apparátusa is. Azonban míg ez a később egyre kevésbé ideálisnak mondható kulturális társbérlet kialakult, újabb albérlők is megjelentek az épületben, pl. működésének néhány évére itt helyezték el a Szegedi Tanárképző Főiskola kihelyezett tagozatát tantermestől, fiú- és leánykollégiumostól, s hosszabb időre itt kapott helyet a Pedagógus Klub is. Az 1960-as év a Damjanich Múzeum nagykorúvá válása szempontjából fordulópontot jelentett. Az intézmény Szabó János Győző rövid szolnoki vendégszereplését követően először kapott szakmuzeológus munkatársakat Csalog Zsolt régész, a szerveződő demokratikus ellenzék tagja, későbbi ismert író és felesége, Pócs Éva etnográfus, utóbb az MTA Néprajzi Kutatóintézetének munkatársa, egyetemi tanár személyében. 1963-ban lépett be az intézmény kapuján Szabó László, ekkor még legújabb koros történész muzeológusként, egy évvel később, a Csalog házaspár távozása után vette át a néprajzi gyűjteményt. Pályafutása során egyetemi doktori, kandidátusi, majd MTA doktori fokozatot szerzett, s egyetemi tanári kinevezést kapott. A Damjanich Múzeum fennállásának 70. évfordulójára megjelent reprezentatív kiadványban Gulyás Évával együtt név szerint megemlékezett valamennyi dolgozóról, aki pályafutása során 2004-ig a Damjanich Múzeumban dolgozott. S bár illő volna közülük mindenkit méltatni, valamennyien szép pályaívet futottak be, de az idő rövidsége miatt most ettől sajnos el kell tekintenünk. Az intézmény szempontjából tehát sorsdöntőnek bizonyult, hogy a hatvanas évek második felére valamennyi múzeumi szakág élére szakképzett muzeológus került, akik a Damjanich Múzeumban nemcsak munkahelyet, hanem alkotói teret is nyertek, s nagy önállósággal, melyet Kaposvári Gyula mindig is ösztönzött, fejlesztették tovább a gyűjteményeket. Ettől az időtől kezdve fokozatosan teremtődtek meg a Damjanich Múzeum működésének technikai és pénzügyi feltételei is. Restaurátor műhelyt, fotólabort szereltek fel, múzeumi kiadványok megjelentetésére alkalmas xerox- és rotaüzemet létesítettek. A Damjanich Múzeumot és vezetőjét, Kaposvári Gyulát is újabb, bár örömmel vállalt feladatok elé állította egy 1962 tavaszán politikai és gazdasági megfontolásokból hozott döntés, amely alapvető változást hozott a magyar múzeumi hálózat fejlődésében. A központi, minisztériumi fenntartásban működő múzeumok a 19 megyei tanács hatáskörébe kerültek, s kialakultak a megyei múzeumi szervezetek. A Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága központja a Damjanich Múzeum lett, s az intézmény igazgatója egyik napról a másikra mint munkáltató és szakmai koordinátor a tagintézmények: a jászberényi, karcagi, tiszafüredi, túrkevei és tiszaföldvári múzeum vezetőinek a felettesévé vált. Kaposvári Gyulának ez a feladat nem okozott különösebb nehézséget, hiszen személy szerint addig is jó kapcsolatot tartott fent a megye múzeumaival, rendszeresen látogatta vidéki kollégáit. Határozott elképzelése volt arról, hogyan kellene bővíteni a múzeumi szervezetet. így kerülhetett be a megye múzeumi hálózatába 1983-ban az egykori alföldi fazekas központ, Mezőtúr, 1985ben pedig Kunszentmárton múzeuma. A Damjanich Múzeum kiállítótere is bővült. Kaposvári Gyula történelmi adósságot rótt le 1972-ben. Ekkor nyílt meg a közönség számára az egykori szolnoki zsinagóga felújított műemléképülete, mely a 12 évvel korábban létrehozott, s időközben megszüntetett állandó képtár emlékére Szolnoki Galéria nevet nyert. Első kiállítása „A Szolnoki művésztelep a felszabadulástól napjainkig” címet viselte. Az országos színvonalú kiállítótér nagyszabású kiállítási program megvalósítására adott lehetőséget, s a szolnoki képzőművészet számára utat nyitott Európa számos országába. A megyei múzeumi szervezetek azonban belső ellentmondásokat is hordoztak magukban. Hogy csak néhányat említsünk ezek közül. A tagmúzeumok igazgatói számára bizonyos védettséget jelentett a szervezethez tartozás, ugyanakkor egyes esetekben ez a „függetlenség” gátolta a tag- intézmények vezetőinek a helyi társadalomba való integrálódását. Hiába működött Szolnok városában és dolgozott elsősorban a szolnokiakért a Damjanich Múzeum, miután megyei fenntartású volt, a város nem érezte magáénak. Vagy: amikor a múzeumok igazgatóságának fejlesztésére jutott pénz, azt az igazgatók leginkább a megyeközpont múzeumára fordították, amikor pedig megszorításokra került sor, akkor a terheket igyekeztek az intézményhálózat egészére szétteríteni. Ismételten vissza kell térnünk Kaposvári Gyulához és az általa képviselt szemlélethez. Ő azon muzeológusok közé tartozott, aki pontosan tudta: egy-egy múzeumi intézmény csak akkor lehet „látogatóbarát”, ha munkatársai a gyűjtemény gyarapítása mellett tudományos munkát is végeznek, s múzeumi kiállításaik, az azokhoz kapcsolódó kiadványaik tudományosan megalapozottak. Munkásságának szerves részét képezte a tudományszervezés, a tudomány művelése és a tudománynépszerűsítés is. Utóbbit ma leginkább közművelődési munkának mondanánk. Kaposvári nevéhez fűződik a Jászkunsági Füzetek ma már ritkaságszámba menő öt számának megjelentetése. Egyik létrehozója és sokáig szerkesztője volt a Jászkunság című folyóiratnak. Nevéhez fűződik a Szolnoki Damjanich Múzeum Közleményei, a Szolnok Megyei Múzeumi Adattár című sorozat és a Múzeumi Levelek. Ő indította útjára és nyugalomba vonulásáig szerkesztette a Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyvét, amely nevét később Tisicumra változtatta. Amikor a megyei vezetés politikai szűklátókörűsége miatt meg kellett váljon a Jászkunság szerkesztői beosztásától, és nem folytathatta a Szolnoki Műsorkalauzban éveken keresztül megjelent helytörténeti ismeretterjesztő sorozatát sem, új kiadványt teremtett. A Szolnoki Közélet elsősorban az ő szervezőmunkája és publikációs tevékenysége révén, eredeti célkitűzéseit nem feladva vált magas színvonalú helytörténeti periodikává. Egyet kell értenünk Szabó Lászlóval, aki arra a meggyőződésre jutott, hogy az immár megyei múzeummá vált Damjanich Múzeum első nagy korszaka 1980-ig tartott, amely a gyűjteményeket megalapozó időszaka volt, s amely együtt járt a korábbról meglévő múzeumi törzsanyag rendbe tételével, leltározásával, az újonnan beérkező néprajzi, régészeti, történeti, képzőművészeti anyag szakszerű csoportosításával. De ez az első nagy korszak a Damjanich Múzeum férfivá érésének időszaka is volt. Az intézmény, ha gyűjtőkörében nem is, szellemi produktumaiban messze túllépett a megye határain. Olyan tudományos ülésszakokat szervezett, és egyre több olyan kiállítást rendezett, melyek országos és nemzetközi érdeklődésre tartottak számot, kiállítások fogadásával és külföldön történő bemutatásával pedig a kulturális értékek nemzetközi cseréjébe is bekapcsolódott. Kaposvári Gyula 1977 végén nyugdíjba vonult. Utódainak azzal kellett szembesülni, hogy a múzeum épületének állapota teljesen leromlott, 343
