Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 24. (Szolnok, 2015)
Történettudomány - Selmeczi László: 80 éves a Damjanich Múzeum
TISICUM XXIV. - TÖRTÉNETTUDOMÁNY a megalakítandó városi múzeum törzsgyűjteményét képezte. A polgár- mester az új intézmények számára a Táncsics Mihály út 1. szám alatti városi bérház alagsori helyiségeit bocsátotta rendelkezésre. 1933. május 2-án megalakult az újszülött intézményeket támogató Szolnoki Könyvtár- és Múzeum Egyesület, amelynek elnökévé Tóth Tamást, ügyvezető alelnökévé Balogh Bélát választották meg. A városi közkönyvtár egy évvel később megnyílt, a múzeum azonban továbbra sem volt nyilvános, még ha az érdeklődők szabadon fel is kereshették az intézménynek helyet adó két alagsori szobát, melyekben 1941-re már tíz vitrint rendeztek be. Még ebben az évben Balogh Béla mint egyetemi magántanár Debrecenbe költözött, s bár helyettesítéséről gondoskodtak, az intézménynek állandó alkalmazottja nem lévén, az a II. világháború idején gazdátlanul maradt, a gyűjtemény pedig rendkívül súlyos károsodásokat szenvedett. Mielőtt tovább folytatnám mondandómat, engedjenek meg nekem egy személyes kitérőt. Hiszen gyermekkori kapcsolat, majd szoros családi kötelékek fűztek ahhoz az emberhez, akinek a nevével és tevékenységével a Damjanich János Múzeum megteremtése örökre összeforrott. 1950-ben már biztosan létezett a szolnoki „schwarzer brigád", amelynek tagjai, akik munkaidő után minden nap együtt megittak egy „szimplát" az Árkád presszó elődjében, édesapám, dr. Selmeczi László, dr. Kisfaludi Sándor, Kaposvári Gyula és Zabolay Kálmán voltak. így kerültem én kapcsolatba, mint éppen hogy csak iskolás kisgyerek Kaposvári Gyulával, aki többször megfordult nálunk, s jómagam is a szuterén „múzeumban”, aki édesapám korai halála után felvállalta leánytestvéremmel együtt nevelésemet, s aki a sajátos kulturális intézmény, a múzeum szeretetét belém plántálta, és szakmámat is az ő hatására választottam. 1950-ben, második elemista koromban révész volt az osztályban a csúfnevem. Az idősebbek talán még emlékszenek arra, hogy a tüdőkórháznál még nem volt Zagyvahíd. Néhány fillérért egy csónakos vitte át az embereket a folyó egyik partjáról a másikra. A révésznek tehát volt értelme osztálytársaim számára, a régésznek még akkor bizony nem... A front átvonulása után a múzeumi és könyvtári anyag rendezésébe - már ami megmaradt belőle - 1946 nyarától bekapcsolódott az amerikai hadifogságból hazatért Kaposvári Gyula is. A szolnoki MÁV mérleglakatos fia földrajz-természetrajz-néprajz szakos egyetemi hallgató korában, 1940 tavaszán kötött lelkében életre szóló szerződést a Verseghy Könyvtár és Damjanich Múzeum elődjével, Szolnok Megyei Város Közkönyvtárával és Múzeumi Gyűjtőhelyével. Önkéntes segítséget nyújtott a veszteségek megállapításában és a megmaradt könyvállomány rendezésében, s ezt oly sikeresen tette, hogy munkája alapján a város polgármestere 1948. április 1-től megbízta az intézmény vezetésével. Az ideiglenesen a városháza földszintjén elhelyezett városi könyvtár megnyitását követte a múzeumi gyűjtőhely megmaradt anyagának számbavétele, rendezése. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc centenáriumi ünnepségsorozata adott lehetőséget arra, hogy a szolnoki múzeum újra megjelenjék a város kulturális életében. 1949. március 5-én, a szolnoki csata százéves évfordulóján Kaposvári nagyszabású történeti kiállítást rendezett a városháza nagytermében, az évfordulóra megjelent A szolnoki csata című munkája, amely Szolnok 1848/49. évi történetét mutatta be. Az intézmények sikeres újjászervezését követően Kaposvári Gyula 1949. május 1-től nyert kinevezést a könyvtár és múzeum élére. 1946-1950 között párhuzamosan irányította a könyvtár és a múzeumi gyűjtőhely tevékenységét. Ebben az időben az elkobzásra ítélt szerzetesrendi és egyéb könyvtárak papírgyári alapanyagként hasznosított, s emiatt zúzdára ítélt anyagából felbecsülhetetlen kulturális értékeket mentett meg. A Szolnoki Papírgyárból tizenháromezer kötet könyvet válogatott ki és szállíttatott be a Táncsics utcai szuterénba, köztük pl. Komáromi Csipkés György Magyar Bibliáját. Tizennyolc mázsa ömlesztett levéltári anyagot mentett meg, amely ma is a Hajdú-Bihar Megyei Levéltár gyűjteményének része. A szolnoki ferences rendház iratanyagából is csak az menekült meg, pl. a História Domus, amelyet a múzeum gyűjteményébe menekítettek. 1951. január 1-jét, a múzeumok államosítását, ahogy akkor nevezték: „központi irányítás alá kerülését” követően Kaposvári Gyula feladta könyvtárigazgatói állását, a múzeumot választotta. Súlyos, szinte megoldhatatlan feladatokkal kellett megbirkóznia. Idejekorán felismerte, hogy a Közép-Tisza vidék központjában fekvő Szolnokon múzeumi gyűjtőhelyből a szó szoros értelmében vett múzeumi intézményt szervezni csak oly módon lehet, ha a megyére jellemző muzeológiai feladatok minden ágára figyelmet fordít, s a szerencsésebb sorstársainál már évtizedekkel korábban kialakult gyűjteménytípusok valamennyijét igyekszik megalapozni. Törekvései sikerrel jártak: a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja a Szolnoki Damjanich János Múzeum gyűjtőkörét a nagy vidéki múzeumok mintájára az addig is művelt őslénytan és régészet mellett kibővítette a néprajzzal, a helytörténettel és a képzőművészettel, az egész megyére kiterjedő hatáskörrel. A fiatal múzeumigazgatónak azonban intézményt kellett teremtenie, gyűjteményeket kellett létrehoznia, a gyűjteményeket a nagyközönség számára, mindenki okulására be is kellett mutatnia, s mindehhez gyűjteményraktárakra, restauráló műhelyekre, munkaszobákra, kiállítási termekre lett volna szükség. A Damjanich Múzeum azonban továbbra is a Táncsics utcai szuterén helyiségekben működött. 1954-55-ös szolnoki tartózkodása idején az első hivatalos jogosítvánnyal rendelkező régész, Szabó János Győző még ott fogdosta a régészeti tárgyak leltározása közben a nehéz leltárkönyvek segítségével az egereket. Az ötvenes évek kezdetétől Kaposvári Gyulának végig kellett járnia a századelő múzeumalapító szakembereinek útját. Egy személyben foglalkozott régészeti, néprajzi, történeti muzeológiai és képzőművészeti gyűjtéssel. A gyűjtemények gyarapodása 1960-ig egyedül az ő munkáját dicséri. Az önként vállalt feladat elvégzésére igencsak alkalmassá tette vibráló egyénisége, sziporkázó, ötletekkel teli, állandóan az újat kereső szelleme, a város és a megye történetére, művelődéstörténetére, irodalmi életére, művészeti emlékeire, talán mindenre vonatkozó s kiterjedő, lexikont helyettesítő fantasztikus emlékezőtehetsége. Céltudatos küzdőszelleme, makacs kitartása talán azzal a szolnoki anekdotával jellemezhető: ha odaáll egy üres fal elé és azt mondja, hogy azon ajtó van, akkor ott előbb vagy utóbb ajtó is lesz... Ünnepi megemlékezésünket ma az 1860-ban épült, egykori Magyar Király Szálloda múzeumi célokra felújított és átépített épületében tarthatjuk. Hosszú utat kellett megtenni, míg idáig eljutottunk. 1951. december 21- én hozott először a városi tanács határozatot arról, hogy a Kossuth tér 4. sz. alatti épület egy részét, az első emeletet, a második emelet egy részét és a földszint bal oldali termeit múzeumi célokra kiutalja. Az emeleti helyiségeket a múzeum 1952. december 15-én birtokba is vette. A földszintet bérlő Textilnagykereskedelmi Vállalat azonban csak 1953 őszén költözött ki az épületből. A beköltözés után alig egy héttel, 1952 karácsonyán az első emeleti nagyteremben megnyílt az első kiállítás „50 éves a Szolnoki Művésztelep" címmel, s ekkor vette fel az intézmény az aradi mártír tábornok, Damjanich János nevét. 1954-ben a földszinti termekben az első régészeti-történeti állandó kiállítás is a közönség rendelkezésére állt. 1960- ban a Magyar Nemzeti Galéria anyagával kiegészítve és kibővítve ugyan342
