Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 23. (Szolnok, 2014)
A vallástudományi konferencia előadásai - Máté-Tóth András: Deszekularizáció Magyarországon?
Máté-Tóth András Deszekularizáció Magyaroszágon?* Előadásom címe egy könyvre és egy a könyvről szóló tanulmányra megy vissza. Peter L. Berger 1999-ben publikálta a művét, aminek a címe: „The desecularization of the world”. Ebben a művében azt fejtegette tiszteletre méltó önkritikával, hogy a szekularizáció elmélete, aminek kidolgozásában a 60-as években ő is serénykedett, ez a tézis egyre több globális folyamat révén teljes mértékben elvesztette azt a magyarázó erejét, amit szántak neki a megalkotása idején. Az elmélet lényege az, hogy minél modernebb egy társadalom, annál kevésbé vallásos. A művében felsorol egy sereg olyan trendet, amely azt mutatja, hogy épp ellenkező folyamatokról van szó. Két trendet külön is említ, és külön is mélyebben elemez. Az egyik trend az iszlámnak az előretörése (ne felejtsük el, hogy 2001 előtt vagyunk), és a másik trend, az angol szóhasználatban evangelikális (evangelical), Magyarországon inkább a pünkösdi, a pentkosztalista vallásosságnak a világméretű előretörése volt, amit ő kifejezetten elemzett. Ezzel akarta bizonyítani, hogy nem igaz az, hogy minél inkább modern egy ország, minél magasabb az emberek iskolai végzettsége, minél inkább a nők is munkába állnak, minél inkább a lakosság nagyobb hányada városban él, minél inkább az iparból és nem a mezőgazdaságból élnek, ezek a modernitásnak a legfőbb jellemzői, annál kevésbé vallásosak. Kiderült, hogy ez nem igaz.1 Ennek az 1999-es publikációnak az örökén Vjacseszlav Karpov orosz származású, de Amerikában élő fiatal kutató a tavalyi és az idei évben is publikált két jelentős tanulmányt, amely a bergeri felvetést az orosz viszonyokra érvényesíti. Ebben a felvetésben azt állítja Karpov, hogy a bergeri deszekularizációs elméletet tovább kell pontosítani, méghozzá két irányban. Az egyik irány az lenne, hogy meg kell különböztetni a deszekularizációs tendenciák közül azokat, amelyeket valamilyen hatalmi intézmény, a kormányok, a politikai pártok vagy a nyilvánosságban a megmondóemberek művelnek, s amelyeket ő „deszekularizáció fölülről” címkével illet. Attól a folyamattól, amit a vallásosság változása, és a hétköznapi emberek életében a vallásosság szerepének vagy a jellegzetességének a megváltozása, felerősödése jelent, amit ő „deszekularizáció alulról” folyamatnak nevez. A másik vonatkozás, amiben a bergeri felvetéseket pontosította, az, hogy világosabban megjelölte, hogy melyek azok az ismérvek, melyek azok a társadalomterületek, amelyekre nézve lehet mérni a deszekularizáció mértékét. Most végig fogom venni a karpovi területeket, és azt a kérdést próbálom megválaszolni, hogy vajon Magyarországon ez a megközelítés használható-e, és vajon ha használjuk ezt a megközelítést - mert valamennyire használható -, akkor vajon milyen eredményre jutunk a magyarországi vallási viszonyok vonatkozásában. Az első karpovi terület így szól: a profán és szakrális intézmények keverednek. Ez egy deszekularizációs (fölülről) mozzanat. Onnan kell * Előadásként elhangzott a szolnoki Damjanich János Múzeum és az SZTE BTK Vallástudományi Tanszékének közös konferenciáján: Tradíció és progresszivitás. Vallások keresztútján a XXI. században. Az itt közölt szöveg a mondott szöveg átirata, megőrizvén az előadás nyelvezetét. kiindulni, hogy amit most Oroszországnak nevezünk, előző életében Szovjetunió volt, ahol is - ha nem is annyira talán, mint Albániában - de a vallási intézményeket vagy az intézmények vallási dimenzióit teljes mértékben igyekeztek kiszorítani, vagyis egyfajta nulla állapotot próbáltak a publikus szférában elérni, legalábbis a kezdeti időben mindenképpen. Aztán később az orosz ortodox egyház és a kommunista párt véd- és dacszövetséget kötött a kapitalizmussal, a nyugattal és a modernitással szemben, és így bizonyos intézmények állami támogatást kaptak már a kommunizmus idején a Szovjetunióban. A karpovi felvetés az egy ilyen, teljesen szekuláris vagy teljesen profán, intézményi vonatkozásban nulla ponthoz viszonyítva mondja, hogy belekeverednek ezekbe az intézményi viszonyokba a vallási intézmények. Mi a helyzet Magyarországon? Néhány példa. A Magyar Akkreditációs Bizottságnak volt korábban Vallástudományi Bizottsága. Ez a bizottság azokat a szakokat bírálta el, amelyben vallás szempontjából releváns tematikák voltak, beleértve az egyházi fenntartású felsőoktatási intézményben indított hitéleti szakokat, és beleértve az állami fenntartású felsőoktatási intézményben a vallástudományi vagy hasonló szakokat. Ezt a bizottságot megszüntették egy pár évvel ezelőtt, és csak hittudományi bizottságot létesítettek, amely kizárólag az egyházi fenntartású hitéleti szakok minőségbiztosítását van hivatva végezni. A Magyar Tudományos Akadémiának volt pár évvel ezelőtt egy komplex vallástudományi elnöki bizottsága, amely úgy állt össze, hogy a vezetője egy akadémikus volt, aki nem volt vallástudós, és a bizottság tagjait egyrészt a legjelentősebb magyar vallási közösségek legnagyobb tudósaiból állították össze, másrészt a vallással foglalkozó ismert tudósokból. Ez a bizottság megszűnt néhány évvel ezelőtt. Csak akkor hívják újból, eseti módon össze, ha valaki vallástudományi természetű nagydoktori disszertációt terjeszt be, de az Akadémia elzárkózik attól, hogy vallástudományi tematikával külön foglalkozzon. Az utolsó magyar példa a Magyar Televízióban korábban (mindjárt 1990-et követően) a vallási műsorok szerkesztősége, amely a nagyobb egyházak által delegált felügyelőkből állt, és néhány tévés szakemberből. Aztán az első váltás az volt, hogy a vezetője ennek a bizottságnak tévés szakember lett, majd az, hogy az egyházak közül egyre több egyház nem vallási műsort készített, amely a vallási tartalmakat közvetítette, hanem a vallásokról szóló kulturális műsort. Végül pedig, pár évvel ezelőtt, összevonták ezt vallási, egyházi, kisebbségi témakörrel, és egy civil embert neveztek ki vezetőjének, aki korábban is ott dolgozott, és megszűnt az egyházak delegáltjainak a részvétele a munkában. Tehát a tendencia azt mutatja, hogy Magyarországon a profán és szakrális intézmények keveredése vonatkozásában éppen hogy a keveredés megszűnéséről lehet beszélni. Joggal tehetjük hozzá, hogy más példák is említhetők, pl. az önkormányzati iskolák egyházi kezelésbe vétele és további társadalmi területek, amelyeken a költségvetés a közjó szolgálatát egyházi intézményeken keresztül próbálja megvalósítani. Ebben az előadásban azonban nem az a célom, hogy részletes elemzést nyújtsak, hanem azt, hogy a karpovi elemzési logikát bemutassam. 353
