Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 23. (Szolnok, 2014)
Művészettörténet - Csiszár Róbert: Múzsák a háborúban. Zádor István első világháborús grafikái
TISICUM XXIII. - MŰVÉSZETTÖRTÉNET 1918-1919-ben forradalmi riportrajzokat készített. A kommün bukása után Weimarban, majd Münchenben élt. Magyarországra visszatérve egyik alapító tagja lett a Szinyei Merse Pál Társaságnak. Az 1930-as években többször meghívták a Szolnoki Művésztelepre, amelynek kiemelkedő alkotói közé tartozik. 1938-tól Hollandiában élt, a második világháború után tért haza. Egész pályája során, de kivált az 1950-es években sokat foglalkozott könyvek illusztrálásával. Például Mikszáth Kálmánnak A két koldusdiák c. művét is illusztrálta. Számos orosz klasszikus író, köztük Puskin, Lev Nyikolajevics Tolsztoj magyar fordításainak újabb kiadásai is Zádor illusztrációival jelentek meg. A második világháború után az akkori kultúrpolitika sem nélkülözhette illusztrátori és sajtó szakértelmét. Ma úgy mondanánk: média szakértelmét. Igényelték hozzáértését és díjazták munkái nívóját. így Malinovszkijon kívül az összes sztahanovistát, élmunkást és nemzetközi kommunistát is le kellett rajzolnia, amit érzelmi bevonódás és pátosz nélkül tett meg. Ezekből a képeiből már kimarad az a művészi, azonosulás, lelki befogadás, ami első világháborús rajzait jellemzi. Ezek a művei szárazabbak, sokszor apró részletekben elrajzoltak. A portrék legtöbb esetben nem modell után készültek, sokszor beérte a fényképpel is, személyes találkozás nélkül. Megjelenése nagyrészt az írott sajtón keresztül valósult meg. Igaz, életművének jelentősebb részét is grafikai munkássága teszi ki. A Magyar Rézkarcolóművészek Egyesületének elnöke volt. 1916-ban és 1918-ban a Nemzeti Szalonban volt kiállítása. 1916-ban és 1921- ben az Ernst Múzeumban, 1934-ben „Egy hadifestő emlékei” címmel Budapesten állított ki. 1958-ban szintén az Ernst Múzeumban Gartner Jenő szobrászművésszel közösen gyűjteményes kiállítása volt.1 Művészetére legnagyobb hatással mestere, Steinlen volt. Portréfestőként korának keresett alkotója volt, egyik legismertebb portréja Bajor Giziről készült. Festményeit és grafikáit alapjában meghatározta realista irányultsága, amely kifejezésmódban is inkább megfelelt mind rajzilag, mind technikailag a precízen építkező kifejezésmódnak. A háborús életmű születése Nézzük, hogy is emlékezik vissza Zádor arra az időszakra, ami háborús életművének első lépéseit foglalta magába. „A 29-es népfelkelőkkel Szerbiában. írta: Zádor István, az egykori 29. honvéd gyalogezred tart. századosa (In: Zádor István: Egy hadifestő emlékei, 1914-1918) 1914-ben feleségemmel Szolnokon rendezkedtünk be, de egy hónap múlva minden terv illuzórikussá vált. A mozgósítás első napján a szolnoki művésztelepről Budapestre jöttem, hogy ezredemnél, a m. kir. budapesti honvédgyalogezrednél jelentkezzem. Mozgósítási beosztásom szerint, mint tartalékos hadnagyot, századparancsnoki minőségben a 29-es népfölkelő-ezredhez osztottak be. Ebben az ezredben tényleges tiszt csak az ezredparancsnok, segédtisztje és a három zászlóaljparancsnok volt. A századparancsnokok tartalékos, a szakaszparancsnokok népfölkelő tisztek. Századom alakuló és gyakorló körletéül a Magyar Színházat és környékét jelölték ki. Vagy 400 embert vezényeltek hozzám, akikből a 201 emberből álló hadiszázadot kellett összeállítanom, a megfelelő altisztekkel, kürtösökkel, dobosokkal. A 36 éven felülieket pedig haza kellett küldeni. Akkor még ez volt a felső korhatár az öreg népfölkelők 1 SZABÓ István 1999.96-108. számára. A következő napok éjt-napot igénybevevő lázas munkában teltek el. Ruhatárba, fegyverraktárba rohantam. Embereimet tetőtől-talpig mindennel felszerelni, merőben az ellenkezője volt annak, mint Szolnokon az Alföld nagy ege alatt, egymagámban a nagy természet előtt állni és festeni. A Magyar Színház volt a kaszárnyám. A színpad, nézőtér, páholyok szalmával feltöltve. Itt ezen a nem túlságosan tűzbiztos helyen pipáltak, éltek és aludtak embereim. A századirodámban Gombaszögi Frida öltözője. Az Almássy téren gyakorlatoztunk a hajnali órákban. 1914. augusztus hó 13-án volt az indulás. Útirány Bosznia. Reggel 2 óra 30 perckor menetkészen állt a század, zászlókkal és virágokkal díszítve az Izabella (ma: Hevesi Sándor) téren. A kürtös ismét fújt s mi a közönség „éljen a háború”, „vesszen Szerbia” kiáltásai között elindultunk a Józsefvárosi pályaudvarra. Az utazás folyamán zászlóaljparancsnokom, egy magyarul alig tudó, a közös hadseregben szolgált őrnagy, azzal vígasztalt, hogy ilyen öreg népfelkelőket csak hadtápszolgálatra lehet használni. A bosnyák határon előkelő szerbeket vettünk föl túszokul, vonatunk biztonsága érdekében. Bosna-Brodban órákig álltunk, itt készült első „háborús” rajzom. Szarajevó előtt k/vagoníroztunk, és az ilidzsei országút mentén tábort ütöttünk. Az itt töltött néhány nap alatt kocsitrénünket kis bosnyák lovakra cserélték ki: a hegyi háború előjele, s bár felsőbb parancsnokaink még mindig hadtápszolgálatot emlegettek, dandárunkhoz (109. népfelkelődandár) a 39. tartalék ágyúsüteget osztották be. 19-én parancsot kaptunk a szerb határ felé indulásra. Szarajevón át mentünk, végig az Appel-Quain, ahol a trónörökös párt megölték. Kilenc napig tartott az út a hegyeken keresztül, hol esőben, ködben 1000 méteren felüli hegyeken, hol rekkenő hőségben hatalmas erdőkön, de állandóan a legszebb vidéken keresztül. Járőreinknek közben már kisebb összecsapásaik voltak komitácsi bandákkal, s 27-én temettük el első hősi halottunkat, Kiss János pándi illetőségű szakaszvezetőt. Legénységem színmagyar, szolnokmegyei jászok és kunok. Szakaszparancsnokaim: Diószeghy József, dr. Tápay István, dr. Nóta István és Villásy Pál, nálam idősebb népfelkelő-tisztek. Egy este parancsot kaptunk, hogy egy század azonnal induljon a Drinához a komitácsik további betörése ellen a határt biztosítani, míg a zászlóalj többi része reggel utána megy. Őrnagyunk nem tudott dönteni, melyikünket küldje először tűzbe, s pláne éjjel. Sorsot húzatott, és a fejetlen gyufát én húztam. Úgy hírlett, hogy a szerb part erősen meg van szállva, el vannak sáncolva, és állandó tűz alatt tartják az innenső partot. A fegyvereket megtöltettem s elindultam. Szép csillagos éjjel volt, s tiszttársaim úgy búcsúztak tőlem, mint aki a halálba megy. Minden akadály nélkül, reggel 1 óra 20 perckor érkeztem Bratunácba, célpontomhoz, ahol aztán egész éjjel ropogtak a puskák, de sem nálunk, s azt hiszem, odaát sem volt egyetlen sebesült sem. itt, a Drina-völgyében, egészen furcsa háború volt, hol az oldalunkban, hol a hátunk mögött tűntek fel kisebb-nagyobb komitácsi-csapatok, akiknek a boszniai szerbek segédkeztek. Én a dandártól azt a parancsot kaptam, menjek századommal Krasanovicba s útközben Slapasnica szerb falu lakosságát a legkisebb jelre fogassam össze, s a falut gyújtsam fel. Délután ötkor indultam a meredek, itt-ott már turistáknak való nehéz, sziklás úton, s este 8 óra 30 perckor értem Slapasnicára. A velem volt csendőr, aki vezetőül szolgált, a fejét csóválta a kapott parancson, ő már négy éve szolgál itt, s a legjámborabb népnek ismeri a slapasnicaiakat. Egy szakaszomat otthagytam, s a falu 266
