Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (Szolnok, 2013)
Művészettörténet - Irodalomtörténet - Szurmay Ernő: Verseghy Ferenc utolsó évei
SZURMAY ERNŐ: VERSEGHY FERENC UTOLSÓ ÉVEI versezet is. Az 1824. évi első kötetben pedig a 118. zsoltár parafrázisát közli Horváth János. Ugyanezen zsoltár más változata is meglelhető más alcímmel. A fentieket követi a 70-ik zsoltár átköltése. A szerkesztő pillanatnyi figyelmetlenségére utal, hogy ugyanezen zsoltár változatlan szövegű fordítása az 1822. évi második kötetben már egyszer megjelent. Szerette volna Dávid zsoltárait is versben tolmácsolni, de a veszprémiek kérésére - ragaszkodván a szó szerinti fordításhoz - prózában, de valóban szép prózában bocsátja rendelkezésre Dávid király szavait. Horváth János jóvoltából és nemes gesztusából még a Verseghy halála után megjelent 1823-24. évi kötetekben is közreadja a Sághy Ferenc révén hozzá eljuttatott kéziratok nyomán Egy jeles Magyar írónak maradvány'! címmel Verseghy hátrahagyott írásait. Ezek között található még egy hosszabb vers a Könyörgés a királyért a 71. Zsoltár szerint. A teljesen önállónak tekinthető költeményben a népeiért, országaiért élő, azokat a háborúságtól megvédő, a szorgos munkát megbecsülő uralkodó eszményített képe rajzolódik ki. Nagyobb lélegzetű prózai munkái is folyamatosan kapnak helyet az Egyházi Értekezésekés Tudósítások hasábjain. Mindjárt az 1820.1-2. kötetben olvasható Az egyházi énekről c. tanulmánya. Abból indul ki, hogy az ének az emberré válás tartozéka. Az érzelmek változása éneklésre ösztönzi az embert. Benne csodálatos erő van, amely hat a hallgatóra és az éneklőre egyaránt. A görög történelemből kiemelt példákkal festi az ének szelídítő hatását. Az ünnepi játékok, az isteni szolgálatok természetes velejárója volt a kórus szereplése. Eleinte nem szabályozta sem a poé- zist, sem a muzsikát, sem az éneket semmiféle kádencia vagy időmérték. Később érlelődött ki a taktus, az időmérték, amelyek lényegüket tekintve korunkig megmaradtak. A római hódítás mindezt lerombolta, s csak az ún. aranykorban, főleg Horatius alkalmazta a verselésben, de az ének akkor is szabályozatlan maradt. A kereszténység elterjedésével lassacskán kialakult a gregorián ének, amelyet Verseghy „ékesgetés nélküli talpének”-nek nevez. Ez már alkalmas volt a csendes érzemények táplálására. A muzsika és az ének fejlődése aztán magával hozta a szív érzékenységének fokozódását is. Ezután részletesen taglalja a magyar egyházi énekek fogyatkozásait. Elsőként említi az énekek szövegének magyartalanságát. Helytelenek a kádenciák, a hangegyeztetések, cezúrák; nem is beszélve a nyelvtani hibákról. A kántorok „rikótozása” pedig még inkább akadálya az énektől joggal elvárható érzelmi elmélyülésnek. így az ének éppen legfontosabb feladatát kevésbé tudja teljesíteni. Tanulmányát azzal a gondolattal zárja, hogy az általa elmondottak lényege a rend, amelynek uralkodnia kell az énekben, a muzsikában és a poézisban egyaránt. Hangsúlyozza, hogy „Ordo est anima rerum”, azaz: rend a lelke mindennek. Példaként állítja saját énekét, Az Úrnak felmutatásakorJ’ címűt. Az Egyházi Értekezések és Tudósítások 1820.3-4. kötetében jelenik meg a Barátságos Tanácskozások az Egyházi Magyar Ékesen-szólásról c. tanulmánya. Első olvasatra is meglepi az embert az a természetes közvetlenség, paptársaival szembeni megértést sugárzó segítőkészség, amely soraiból árad. Munkáját ugyanis azoknak a pályakezdő fiatal papoknak szánja, akik ugyan az iskolában tanultak retorikát, a teológia fakultáson pedig a prédikálás alapelemeit, de kellő tapasztalat hiányában sokat bajlódnak egy-egy egyházi beszéd hatékony megírásával. Minden tudálékosság nélkül csupán közli mindazt, amit „mint próbált régi katona” részint saját tapasztalatából, részint ilyen tárgyú tudományos művek tanulmányozása során összegyűjtött. Nyilván - mondja - a papságnak is, mint minden mesterségnek és tudománynak megvan a maga „inas”, „legény” és „mester” fokozata. Erre az utóbbi szintre szeretné elvezetni ifjú paptársait. Alapvetőnek tartja, hogy az egyházi „szónok” (ez a szó is valószínűleg Verseghy leleménye) ugyanazon érzéseket keltse fel hallgatóiban, mint amelyek őt eltöltik. Ennek eszközei a beszéd világossága, kellő elevensége, a nyelvezet magyarossága, s nem utolsó sorban a szívek megindításának képessége. Külön foglalkozik a nyelvvel mint az ékesszólás eszközével. Követelménynek tekinti a magyar nyelv hibátlan elsajátítását, az egyéni stílus és karakter kialakítását, s természetesen a gyakorlást. A stílus sajátosságai közül kiemeli, hogy a beszéd tárgyával egyezzen, s legyen benne érzéke- nyítő erő és bizonyos könnyedség, csinosság is. Követendő lehetőségként ajánlja saját példáját. Ő ugyanis úgy sajátította el az ékesszólást, hogy tanulmányozta a vonatkozó tudományos könyveket. A neki tetsző gondolatokat kijegyzetelte, betűrendbe rendszerezte, majd témánként fejezetekre osztotta (pl. alázatosság, felebaráti szeretet stb.). Majd aztán, mint a méhecske, amely különböző virágok nektárjából készít mézet, ő is sajátjává formálta azokat. Fél év alatt kötetnyi anyagot gyűjtött így össze. Fejtegetését az ismert szólással zárja: A jó pap is holtig tanul. írásában egyébként gyakran hivatkozik alapműveire, az Analyticára, valamint A Filozófiának Talpigazságaira épített Felelet-re. Az Egyházi Értekezések és Tudósítások további kötetében (1821. 1-2.; 3-4.) aprólékosan részletezi, bő példákkal illusztrálja az ún. „rajzoló beszéd” sajátosságait, amelyek mind az értelmi, érzelmi meggyőzést szolgálják. Kifejti a rajzolt anyag, a festett kép és a szónoklatban használt kép közti hasonlóságot, illetve eltérést. A rajzolt és festett kép csak a valósággal való hasonlóság alapján értékelhető, míg a szónoki beszéd élhet az ellenkép megalkotásának lehetőségével is. Az allegória (Verseghy szerint: beszédmódosítás), a parabola (példabeszéd), a fabula (mese), az összehasonlítás (a cicerói hármas elv: nagyobbról a kisebbre, a kisebbről a nagyobbra, egyenlőről az egyenlőre) alkalmazásával is érdemes élnie a papnak. Ezeknek van ugyanis mind oktató, mind érzelemkeltő hatása. A fogalommagyarázatok után itt sem marad el a példákra való utalás, hiszen mind a biblia, mind a zsoltárok gazdag anyagot kínálnak a hitszónok felkészüléséhez. Óv ugyanakkor az ízlés rovására menő túlzott ékesítés- től is. És ami szerinte a legfontosabb: az ékesszólásban is - miként az énekben - a rendre kell törekedni, enélkül nincs szépsége a szónoklatnak. Arra is figyelmeztet, hogy a grammatika s főleg a szintaxis szabályainak betartása az oktató beszédnek is nélkülözhetetlen eleme. Ha pedig a szónok elsődlegesen az érzékenyítést akarja elérni, ügyelnie kell az euphoniára, vagyis a hangrendre. Felsorolja ezután azokat a szarvashibákat, amelyeket a szónoknak mindenképpen kerülnie kell. Ezek között feltétlenül kerülendőnek tartja a bárdolatlan szóhasználatot, a felesleges szószaporítást, a haszontalan melléknevek alkalmazását. Az Egyházi Értekezések és Tudósítások 1823.1-2. kötetében (122-134. p.) jelent meg Még egy rövid szó a helyes Fordításról, Szent Írásbeli példával c. tanulmánya, amely közvetlenül halála előtt született. Császár Elemér kétségbe vonja ugyan Verseghy szerzőségét, de az értekezésben szereplő adatok ennek ellenkezőjét igazolják „...a főhibákat előterjesz- szem, mellyekre a Szent írás fordításában... akadtam" - írja. Hivatkozik a szoros, de nem szóról-szóra való fordítás „védokaira”, éppen Jób könyvének III. részére. Ugyanezt a részletet találjuk Verseghy Káldi-féle 619
