Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (Szolnok, 2013)

Egri Mária–Szabó István: Köszöntés helyett

TISICUM XXII. más-más kötelezettségei voltak. Úgymint: tanulás, családi körünkben „szentének tekintett rendszeres elfoglaltságunk: az olvasás, illetve a kü­lönféle hangszerek: furulya, klarinét, hegedű megszólaltatására irányuló próbálkozásaink. Idegen hangok ebbe az amúgy is zajkeltő orkeszterbe nem fértek már bele. Mama is többnyire csak távollétünkben hallgatta saját szórakoztatására a zajládát, hogyha hazakerültünk, akkor azonnal ki is kapcsolta. így hát maradt neki a Kodály óhajtotta énekelgetés, ami különféle dallamokat, daltöredékeket örökített ránk, és amelyek háttérze­neként rendre kiszűrődtek a szükségből létesített főzőfülkéből. Az emlékezésre késztető ominózus dal is onnan hallatszott ki. Mi magunk először nem is figyeltünk rá, hiszen nemcsak a dalolgatás volt minden­napos, de az is, hogy - mivel Mama nem tudatosan, kontrollált formában énekelt - sokszor elakadt a szövegben, s mivel öntudatlanul is nem azt tartotta fontosnak, hanem a dallamot, dúdolásba csapott át, vagy fütyül­te, lalázta, kihagyta-átugrotta a hiányzó sorokat. Vagy a többnyire maga is verselgető Józsi nagybátyám-féle pótlásokkal helyettesítette automati­kusan. Az idétlen ferdítések esetében olyanokra gondolok, mint a Látod, babám, milyen jó is az a patika, / Rücskös pofádat hogy kisimította.... kezdetű nóta esetében. De ilyen átköltéses-átformált szövegű az egyik karácsonyi ének is, amit még a karácsonyfa alatt állva, szentestén is azzal a szöveggel énekelt a család apraja-nagyja, hogy: Az istennek szent angyala, Mennyekből hogy aiá szállá, És a pásztorokhoz juta, Nékiek ekképpen szóla: Mennyből jövök én hozzátok, Van-e sok véres hurkátok, Láttam az asztal fiában, Egy nagy mosogató tálban. Megettétek, nem hagytatok, Pukkadjon ki a hasatok....” Természetesen aztán mi is így, ezekkel a kiforgatott szövegekkel jegyez­tük meg. Az eredeti szöveget sokszor csak jóval később, már érett fejjel tudtuk rekonstruálni, bár sok esetben még utánajárással sem bukkantunk a helyes szavakra, hiányzó szövegrészekre, dallamokra. Ezért hát, mivel így tanultuk meg, illetve ilyenként rögzültek bennünk, így is énekeltük. A felidézni kívánt emlékezetes nótánál azonban nem ilyen torzításról volt szó. Itt az előadásmód volt torz, illetve minden szokástól merőben elté­rő. Az éneklő, rubato előadásmód ritmusa ugyanis minden logika nélkül váratlanul felgyorsult: hirtelen pattogósra, frissre váltott, a szöveg pedig selypegősre. Mégpedig a következő módon: 1. sor: A nóta első sora számomra (s Mici számára is) mind ez ideig be nem azonosított szövegű és dallamú maradt; 2. sor: Ugyanígy a második sor is; 3. sor: Sírt az anyám, sírva mondta az édesapámnak, (eddig tartott a rubato előadásmód, majd a lezáró sorban jött a friss tem­pó és a selypegés: 4. sor: Jajj Ittenem! Betorották a Pittámat katonának. Azonnal felfigyeltünk rá, újra és újra elénekeltettük, mert mindannyiunknak „végtelenségül” (a gyorsaságáról híres múzeumi gépkocsivezető: Válé Misi kifejezése) tetszett. Rögtön meg is jegyeztük, s betagozódva a Kávássy család népes, muzikális, danolászó tagjai közé, ettől kezdve - miként ők - mi is fújni kezdtük. Mikor a furcsa begyorsulás okára kérdeztünk, Mama egy régi, Ősihez kötődő gyerekkori emlékét felidézve adta meg a magyarázatot. Ez pedig a következő volt: Az első világháború - illetve Trianon - után az egész ország nyomorult hely­zetbe került, koldusbotra jutott. Szegénység, munkanélküliség, infláció, szétszakított családok, eredeti lakó- vagy szolgálati helyükről menekülésre kényszerült, földönfutóvá lett, talajvesztett emberek vergődtek-küszködtek szerte a csonka országban. Náluk csak egy társaság jutott rosszabb hely­zetbe: az utódállamok gőgös fennhatósága alá került helybenmaradottak. Kávássy nagyapánk a hét gyerekkel mindezt „végigélvezhette”. A jobb megélhetés érdekében ugyan addig is gyakran változtatta állomáshelyeit, úgyhogy szinte mindegyik gyerek más-más faluban, településen született. Mama Beregszászon, Gyurika Úr Kispesten, Luló néni - ha jól tudom - Nyírábrányban. Egy biztos: ha felcsillant a remény, hogy az amúgy több­nyire egyház működtette iskolák valamelyikében kedvezőbbek az anyagi juttatások, tanító nagyapánk azonnal váltott. így aztán természetes, hogy kipróbálta azt a lehetőséget is, amit a szolgálattól való megválás esetén járó végkielégítés, a nyugdíjról való lemondás nyújtott. Ezzel az utódálla­mokból Csonka-Magyarországba áramló, kvalifikált munkaerő-felesleg kezelését biztosító lehetőséggel akkoriban többen is megpróbálkoztak. A kapott - méghozzá egy összegben kézhez kapott - végkielégítésre ugyan­is a fennálló törvények szerint jogosult volt. Mely szerint „...azok az igény- jogosult tanítók, akiknek 4 évi 6 havi vagy ennél kevesebb beszámítható szolgálatuk van, végkielégítés címén a legutoljára élvezett beszámítható javadalomnak egy évi összegét kapják. Ennél hosszabb szolgálati időre az évi fizetés kétszerese a kielégítés...” - olvashatjuk a Révai Nagy Lexikon Budapesten, 1925-ben kiadott XVII. kötetében. Nagyapámra az utóbbi kitétel vonatkozott. Kétesztendei tanítói járandóság pedig - még ha az nem is tartozott a fizetések plafon-kategóriájába - elég jelentős summa volt egy összegben. Sokan ebből hátralévő életükhöz biz­tos alapot tudtak teremteni. Nagyapánk azonban nem. Ő nem a földön élt: álmodozott, képzelődött. Úgy gondolta: ért a gazdálkodáshoz, s ezért indulásnak a végkielégítésből Kispesten egy lerobbant kúriaépületet vett meg, a hozzá tartozó, meglehetősen nagy, egykori parkterülettel. Még lo­vat is vásárolt. A kereskedésre hajlamot mutató Luló néninek pedig nyitott egy kis vegyesboltot. Ebben aztán ki is merült nemcsak a gazdálkodással kapcsolatos összes tudománya, de a nagynak-jelentősnek tűnő pénzalap is. Sem a „birtok”, sem az „üzlet” nem jövedelmezett. A mindig jó humorú, verselgető Józsi bácsi „a kereskedelmi egység” forgalmát minősítve ekkor vetette papírra, hogy: Nincsen semmi menetele, Legyekkel van a bolt tele. A gazdaság színhelyét jelentő parkot pedig szinte csak a gyerekek - főleg az elhíresült unokatestvér, Tóth Lajos - használta. De nem ám akármire! Nagyanyánk gyékényvarró kosarát a fejébe csapva, kezében félelmetes colt-szerűséggel felpattant a gazdálkodás alapját képezendő egykori cir­kuszos ló hátára, és Tom Mix-et és pejlovát nagy színészi erővel megidézve lovagolt a park fái között. Vagy éppen a család egyik esernyőjét léptetve elő ejtőernyővé, összevissza törve magát ugrott le a kúria oszlopos bejá­rata fölötti erkélyről... 10

Next

/
Thumbnails
Contents