Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (Szolnok, 2013)
Egri Mária–Szabó István: Köszöntés helyett
EGRI MÁRIA-SZABÓ ISTVÁN: KÖSZÖNTÉS HELYETT... Egyszóval: nagyon gyorsan fogyott a pénz, nemcsak a tervek omlottak össze, hanem nagyapánk is. Hiszen tanítóként többé nem helyezkedhetett el, máshoz meg nem értett. S ekkor - végső kétségbeesésében - törvényszegésre vetemedett. A családból ugyanis - férjhez men- vén - csak a két legidősebbnek: Bözsikének és Mara néninek a sorsa oldódott meg, de mind nagyszüleimé, mind az öt kisebb, neveletlen gyermeké teljesen bizonytalanná vált. Ezért úgy döntött, hogy a „maradékokkal” illegálisan átlépi a frissen megvont román-magyar határt, és ott Magyarországról elüldözött, nemkívánatos személyként inkább román állampolgárnak vallja magát, és így kísérel meg az új román államban tanítói álláshoz jutni. Mind a szökés, mind a hatóságok előtti lejelentkezés sikeres volt. Volt azonban egy szépséghibája: a gyanakvó hivatalnokok addig nem véglegesítették még a legjelentéktelenebb falucskában sem, míg a vele kapcsolatos, körülményeire vonatkozó adatok hitelesítést nem nyertek. Addig csak lakása, állása volt a községi iskolában, s némely természetbenieket (tűzifa-járandóság, kert használata, gyümölcsfák termése, baromfitartás) kapott, fizetést azonban egy teljes esztendeig, igazolása megérkezéséig nem. Ősi volt ennek a kínos esztendőnek a színhelye, egy határközeli, vegyes, de inkább román lakosú falucska. Ahol számára nem volt gond a tanítás, hiszen tökéletesen beszélte a román nyelvet is. A környezetet adó román iskolások között szedett fel aztán Józsi bá, Sanyi és Mama is némi romántudást. Természetesen elsősorban trágárságokat és hülyeségeket, de természetesen néhány kedves nótát is, amit Józsi bácsi mindig románul énekelt. Ami magyarul nem más, mint az, hogy: Bojtár volt a nagyapám Bojtár vagyok én is. Csak a botját hagyta rám, Gazdag vagyok mégis. Kis barika mellém fekszik, Szundi-bundi déltől estig, Kelj fel édes gazdinkám... Ez volt az a szegény - talán legszegényebb - időszaka életüknek, amikor szinte állandóan otthon lebzseltek a nagyocska, alapiskolákkal már végzett gyerekek, s egyetlen örömük az volt, hogy legalább nem fáztak. Mert a tanítói járandósághoz tartozó rengeteg ölfát olvasatlanul használhatták. Az evés már nem jelentett ilyen felhőtlen örömöt: lényegében csak azt használták alapanyagnak, ami a ház körül megtermett. A család fekete krónikája ezt „salátakorszak”-nak nevezi, az után a sok zöldségféle után, amit ez idő tájt nap mint nap fogyasztottak. Egyszóval a gyerekek szinte otthonülésre voltak kényszerülve, mert a falu többnyire román nyelvű gyerekeivel egyrészt a nyelvi akadályok miatt nemigen keveredtek, másrészt pedig az intelligenciát képviselő, s így fölöttük állóknak számító gyerekek kis falusi paraszt kortársaikkal nemigen vegyültek. Ezért főleg egymás társaságában töltötték meglehetősen szűkös, de annál vidámabb napjaikat, melyekről aztán később, családi összejöveteleken emlékeiket idézve sokszor emlékeztek. Volt alkalmuk ugyanis - így, kívülállókként - megfigyelni, alaposan feltérképezni környezetüket, a környezetükben élő személyeket, s a tapasztaltakat otthon, egymás között tövire meghányni-vetni, alaposan kiértékelni. Az említett nóta is ilyen értékelések sorozata után került aztán - már jóval később - nem is egyszer terítékre. A családi körben felemlegetett jeles élmény sokszori átbeszélését és hiteles történetét bizonyította többek között az is, hogy valamennyi családtag ugyanúgy ismerte, s ha rákerült a sor, ugyanúgy mesélte. Elmondta mindegyik, hogy Ősiben a szomszédok egyike, egy hozzájuk hasonlóan szegény átmenekült (vagy ottrekedt?) egykori katonatiszt a háza tornácára vagy az udvarra, egy fa árnyékába kiülve töltögette magányos, csendes nyugdíjas - ha volt ugyan neki - napjait. A hajdan volt szebb napokra emlékezhetett, amikor múltidézőként előszedte és be- kurblizta nagytölcsérű, ritkaságszámba menő gramofonját. Az öreg hadfi kollekciója nagyon szerény volt: két-háromlemeznyi. Az azonban, amelyen az ominózus nóta rögzült, népszerűségben vert volna még mostani platinalemezeket is! Legalábbis a Kávássy gyerekek voksai szerint. A dal ugyanis egy tekercseléssel nem forgott végig. A boldog tulajdonos hiába tekerte a kurblit akár ütközésig is, mindig sikertelen maradt minden próbálkozása arra nézvést, hogy a fránya masina egyszer elejétől kezdve hibátlanul végigforogjon. Menet közben megbokrosodott, sebességet váltott. Ami azt eredményezte, hogy az éneklő tenor fokozatosan mélyült, s így ereszkedve, fokozatosan közelítette a basszus regisztert. S hogy a dal a befejezés előtt nehogy elhallgasson, vagyis a lemez véglegesen és döcögve megálljon, a vitéz úr még menet közben újra kurblizott. Mitől a hang a fájdalmas nóta utolsó két soránál az erőszakos közbeavatkozás kényszerű hatására újra tempót váltott: menet közben megtáltosodott, felgyorsult. A korábbihoz képest egy éles csikorgás után ismét felcsendült az érces férfihang, mégpedig úgy, hogy a névtelen dalnok - kissé szokatlan módon ugyan, de - kivágta a rezet. És mint cél előtt a győzedelmes atléta, aki utolsó, maradék erejét is összeszedi, s két kezét diadala jeléül magasba emelve átszakítja a célszalagot, úgy selypegte bele énekesünk is az egész világgal tudatva a megmásíthatatlan hírt, hogy: JAJJ, ITTENEM! BETOROTTÁK A PITTÁMAT KATONÁNAK! 11
