Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 21. (Szolnok, 2012)
Művészettörténet - Szabó István: Ami Szolnokot országosan is ismertté tette X. Az 1953–1956. évek művészetelepi eseményei
TISICUM XXI. - MŰVÉSZETTÖRTÉNET és stabilizálni. Az 1954 év nyarán megrendezett ’Nyári Tárlat’ mutatta, hogy a kibontakozás előtt milyen nehézségek tornyosulnak. Hogy csak a leglényegesebbet említsük: az elvi tisztázatlanság változatlanul hatott, az elmúlt évek vulgáris művészetszemlélete még mindig tartotta állásait, a vezetés makacsul ragaszkodott korábbi álláspontjához, nem volt hajlandó szembenézni hibáival, felerősödtek a revizionista nézetek, támadásba lendültek egyes jobboldali elemek, a korábban jeles eredményekkel kitűnt művészek közül többen elbizonytalanodtak, a bizonytalanság és tanácstalanság az egész képzőművészeti életen úrrá lett. Az 1954. év mégis jelentős állomása ennek az időszaknak, melyet 1953- tól 1956-ig jelölhetünk meg. A már említett egyéni bemutatkozások között találjuk Bencze László, Kádár György műveit. Sajátságos, hogy a kiállított művek többsége tanulmányrajz. Művészi értékük szerint is előbb állnak a festményeknél. 1954-ben fejezi be Barcsay Jenő ma már világhírű Anatómiáját, melyet egy új művészi látásmód pompás igazolásának tekinthetünk, s amely a Bernáth-iskola tanulságaival szemben egyszeribe egy Barcsay-iskolát állít. Az 1949-ben készült nagyszabású hétalakos mozaikterv úgyszólván iskolát teremt. 1954 és 1957 között nagyszerű fejeket, bensőséges, szinte megépített csendéleteket fest. Munkássága rádöbbenti a sorba lépő fiatal generációt, hogy a forma és a tér festői problémáinak a felvetése és megoldása áttételesen milyen mély emberi, társadalmi mondanivalót sugalmazhat...”77 78 Ezek a nagyvonalú áttekintések természetesen csak azokat a művészeket, illetve azokat a műveket nevesítik, akik és amelyek a korszak művészeti tendenciáinak kialakítása szempontjából meghatározóak, jellemzőek voltak. A többiekkel legfeljebb egy-egy hír erejéig foglalkozott csupán a sajtó. Benedek - elkerülvén Szolnokról - még ugyan továbbra is téma volt, bár egyre csökkenő intenzitással és megnyilvánulási alkalommal, de már mögötte, vele kapcsolatosan nem emlegették a szolnoki művésztelepet háttérként. Ezért a Szabad Művészet aktuális számaiból mindössze két alkalmat tudtunk a többi szolnoki művészről összegereblyézni. Az egyik egy júliusi számban olvasható hír, miszerint „...A szolnoki képzőművész munkacsoport rendezésében június 29-én nyílott meg Szolnokon az úttörőházban P. Bak János, Botos Sándor, Chiovini Ferenc és Patay Mihály festőművészek kiállítása...”76 A másik pedig egy Czifka Péter jegyezte részletezőbb írás ugyanerről a kiállításról, az ott szereplő munkákról, ami végeredményben kiad egy 1954-es esztendei művésztelepi körképet. „...Négy szolnoki művész P. Bak János, Botos Sándor, Chiovini Ferenc és Patay Mihály kiállítást rendezett a szolnoki úttörőház földszinti termében legújabban készült műveiből. A kiállítás intim jellegű, kisméretű volt, éppen hogy betöltött egy termet, mégis több ezer látogatót vonzott, bemutatva, hogy a nagy múltra visszatekintő szolnoki művésztelep nagymértékben kifejlesztette a város lakosságában a művészet iránti érdeklődést. Bemutatta ugyanakkor azt is, hogy a szolnoki művésztelep - ha vannak is problémák és hiányosságok fejlődésének jelenlegi szakaszában - egyik legszilárdabb bástyája a vidéken dolgozó képzőművészeknek. A kiállítás egyik legérdekesebb és legtöbbet ígérő egyénisége a fiatal Botos Sándor volt. Különösen gazdag, hangulati tartalma, mély lírája tette vonzóvá a kiállított műveit, tájképei mély emberi érzést tolmácsoltak. létesítésére kellett fordítani. Ennek konkrét bonyolításáról a MEB (Munkaelosztó Bizottság) döntött. N. N. Új Forrás XXX/3. 77 BENCE Gyula 1975.32-34. 78 N. N. 1954. Szabad Művészet VIII/4.193. Botos Sándor festői módja szorosan kapcsolódik Munkácsy Mihály hagyományaihoz. De tehetsége megköveteli, hogy felvessük a kérdést, vajon helyesen folytatja-e ezeket a hagyományokat, és kissé részletesebben foglalkozunk a kérdéssel. Annál is inkább, mert nemcsak neki egyedül, hanem sok fiatal művészünknek jelent ez problémát. Botos Sándor festményei arról tanúskodnak, hogy a Munkácsy-hagyományt sok szempontból csak külsődlegesen veszi át. Elsősorban sötétbe ágyazott, drámai színkezelését használja fel, nem gondolva arra, hogy ez a színkezelés hogyan következett Munkácsynál a kép tartalmából. így aztán Botos Sándor képein a Munkácsyt idéző színvilág sokszor indokolatlannak, modorosnak és utánérzésnek hat. Legkirívóbb példája volt ennek a kiállításon Sakkozó parasztok című képe. A mű szinte anachronizmus érzését kelti a szemlélőben. Mintha csak Munkácsy valamelyik képéből léptek volna ki a múlt század parasztjai, és ültek volna a sakkasztalhoz. Növelte még a kép bizonytalan hatását a komor, drámai hang, a mély sötétbarnás és fekete alapból kivillanó néhány erős szín. Nagyjából ugyanaz jellemezte Ünnepi köszöntő c. képét is. Az alapjában vidám, derűs jelenet, az ünnepi köszöntőt mondó kislány alakját szomorúvá, és a kép hatását szinte tragikussá tette a modoros, Munkácsyt külsődlegesen utánzó festői mód. Tájképeiben is leginkább a Munkácsy és Paál László által adott hangulatot igyekszik átvenni Botos Sándor. Mint már említettük, kétségtelenül erős tehetsége képessé teszi arra, hogy érzéseit, hangulatát szuggesztív módon érzékeltesse tájképeiben. Azonban a Holt Tiszapart és a Naplemente mégis azt az érzést kelti, hogy ezek a tájképek nem a szabadban, a tájban, hanem a műteremben készültek. Az a hangulat, mely érződik rajtuk, nem a táj hangulata, hanem a művészé, aki inkább saját érzése szerint alakítja a tájat, a színeket, semmint a táj valódi hangulatát igyekezne visszaadni. Tájai is megtartják az életképek komor hangulatát, a feketébe ágyazott, itt-ott felvillanó színek drámai hatását. Fénynek, napsütésnek, derűnek nyoma sincs rajtuk. Kétségtelen, hogy Botos Sándor tehetsége elbírja a kemény bírálatot. Annál is inkább, mert kiállított műveinek egy része arra mutat, hogy megindult a továbbfejlődés útján. A Tiszaigari fejek rajzsorozatára gondolok itt, mely bebizonyítja, hogy Botos Sándor igenis tud közvetlenebb kapcsolatot találni a valósággal, sőt nagyon is jó érzékkel meg tudja ragadni egy-egy ember jellemét, sajátosságát. Az a fejlődés, mely ezzel a ceruzarajz-so- rozattal elindult, kétségtelenül el fog vezetni oda, hogy életképein is komoly és mélyreható emberábrázolást adjon az eddigi művek inkább általánosított alakjai helyet, tájképein is közelebb kerüljön az alföldi táj valódi képéhez, és megszabaduljon az elkerülhetetlenül modorosságba és utánérzésbe vezető külsődleges hagyomány átvételétől. P. Bak János csak mintegy másfél éve dolgozik a szolnoki művésztelepen, Bajáról jött, ahol fíudnay Botos Sándor: Tiszaigari juhász. Rajz 216
