Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 21. (Szolnok, 2012)
Művészettörténet - Szabó István: Ami Szolnokot országosan is ismertté tette X. Az 1953–1956. évek művészetelepi eseményei
TISICUM XXI. - MŰVÉSZETTÖRTÉNET nevét a köztudatban. Mert Benedek egymás után gyűjtötte be a kitüntetéseket. Nemcsak a Munkácsy- és Kossuth-dQat, de a kritikusok elismeréseit is. 1953 elején még a Ili. Magyar Képzőművészeti Kiállításon szereplő festményéről is csak dicsérő szavakat olvashatunk. „...Nagyszabású kompozícióval szerepel a kiállításon Benedek Jenő is. Drága Rákosi elvtárs jelentjük c. hatalmas méretű képe a művész elmélyülésének értékes bizonyítéka. Mai életünk ábrázolásának eszmei jelentőségét egy művészünk se értette meg olyan friss közvetlenséggel, mint éppen Benedek Jenő. Ez az új kép azt bizonyítja, hogy mind tartalmasabbá, gazdagabbá válik valóságtükröző, emberábrázoló művészete. Több mint harmincfigurás nagy kompozicióján a jellegzetes típusok egész sorát ábrázolta. Gondos részlettanulmányokkal készítette elő minden figura végső megoldását, Az egyénítés és tipizálás kettős feladatát törekedett megoldani az emberábrázolásban... ”51 Pedig olyan kiállító társai voltak, mint Szőnyi István és Domanovszky Endre, akik Benedekhez hasonlóan állami megrendelésre festették a Moszkvai Mezőgazdasági pavilon hét-hét darabból álló, egyenként tizennégy négyzetméteres pannósorozatának itt bemutatott három-három elemét.52 53 Akik - mint az az öt évtizeddel később, a hazai szocreál megjelenése utáni első kortörténeti összefoglalásból kiderül - szintén beadták a derekukat, és megalkották a maguk szocreál műveit .63 Pótó János a kötetről írva kitér erre a kérdésre is. „A szocreál első évében született Lukács Györgynek az ideológia és művészet kényszerkapcsolatát megvilágító, klasszikussá vált bon mot-ja: 'A marxizmus-leninizmus csakugyan Himalája a világnézetek között. De a rajta ugráló nyulacska azért nem nagyobb állat, mint a síkság elefántja.’ Még csak nem is kell egyetérteni Lukács előfeltevésével ahhoz, hogy általánosságban elfogadjuk megállapításának igazát. A helyzet azonban ennél kissé bonyolultabb, a szocreál éveiben ugyanis - ilyen-olyan megfontolásból - a síksági elefántok egy része is felballagott. Az eddigi művészettörténeti kánon szerint ott ők is nyulacskákká váltak, hiszen életművükből éppúgy „kilógtak" a szocreál alkotások, miként az egész korszak a magyarországi művészet történetéből. Ezzel szemben itt most - teljes egyetértéssel - azt olvashatjuk, hogy a szerzők egyrészt „totális” korstílust, másrészt „elemeiben meglepően sokszínű” periódust látnak a szocreá/ra tekintve... (ám) ...Szőnyi István akkor is Szőnyi-képeket festett, ha annak témája az első sztalinyec megérkezése, de ugyanez elmondható Bernáth Aurél vagy Domanovszky Endre műveiről. Vajon miért hiányzik Somogyi József Martinásza? Mert egyértelműen remekmű, pedig szocreál? Szóval mára láthatóvá vált, hogy a síksági elefántok a Himalája ritka levegőjű csúcsán is elefántok maradtak. Talán csak a nyulacskák kaptak a nagyságrenddel nagyobb politikai figyelem miatt nagyságrenddel nagyobb publicitást. S ha akkor ők is adták meg az alaphangot, ma már egyértelműen kimondhatjuk: az adott ideológiai elvárásoknak megfelelve a szocreálon belül is születtek valódi művek...”54 Ilyeneket festett Benedek Jenő is, habár nem Szőnyi, Bernáth vagy Domanovszky szinten, de azokat megközelítve. S mivel jó festő volt, messze felülmúlta képeivel a „nyulacskák”-at. így nem teljesen érdem nélkül lett a korszak futtatott művésze: olyan, aki itthon és a szocialista blokkon belül színvonalas alkotásokkal képviselhette a magyar piktúrát. Nem festői produkciója, hanem a szocreál brosúrák ideológiai direktíváit egy az egyben tükröző képcímei és felelőtlenül, megfelelési igyekezetében tett nyilatkozatai tették már akkor is sebezhetővé, később pedig bélyegessé. 51 SZEGI Pál 1953.14. 52 N. N. 1952. Szabad Művészet, VI/11.543-546. 53 PRAKFALVI Endre-SZŰCS György 2010. 54 PÓTÓ János 2011.7. Jól mutatja ezt a fokozatos kegyvesztést már 1953-ban a Ili. Magyar képzőművészeti kiállítással kapcsolatos írások hangváltása. Az addig mennyekbe menesztett és minden kritikán felül álló, futtatott művésszel kapcsolatban már kezdtek - a tárgyilagosság, objektivitás köntösébe burkolva ugyan, de - enyhén rosszalló megjegyzések is megfogalmazódni. Szegi Pál fentebb idézett, Benedeket dicsérő cikkében ugyanis azt is olvashatjuk, hogy „képe azonban mégsem tökéletes. Döntő hibája a műnek a kolorit egyhangúsága. A nyomasztóan sötét színezés szinte felszámolja az ábrázolt alakok változatosan gazdag elevenségét. A nézőnek az egész képen eláradó kormos-füstös szürkék alatt fáradságos munkával kell megkeresnie a sokféle egyéni arcot. Kitűnő figura a kép jobboldalán a piros fény előtt álló munkásalak. De hiába az egyes alakok mozdulata, hiába változatos az arcok kifejezése, ha mindez eltűnik a kép egészének fullasztó sötétségében. A kolorit is a kifejezés eszköze: tartalmi jelentősége van a kép úgynevezett ’színvilágának’ is. Seza színvilág Benedek Jenő új képén mást mond, mint amiről a művész beszélni akar. Benedek Jenő Munkácsyt tanulmányozta, s Munkácsy koloritjának drámaiságát követte a kép megfestésénél. Csak helyeselhető, hogy a művész igyekszik felszámolni a korábbi képeit jellemző könnyed, sokszor lapos, dekoratív jellegű színezést. De most az ellenkező végletbe esett. Munkácsy drámai erejű festőiségének nem eleven dinamikáját, életerejét, hanem csak sötétségét vette át. Kompozícióját színben ’túldimenzionálta’. Pedig az a jelenet, melyet ábrázol, inkább a derű, az egészséges tisztaság friss hangján lett volna megragadható. Munkácsy művészetének tanulságait érvényesítve megpróbált a kép jobb oldalán a mély sötétből életesen kivillogó fehér, kék és piros színeket is alkalmazni. Ez elevenebbé tette a kép néhány jobb oldali részletét, de nem mentette meg az egész képet a sötétben való ful- doklástól. Az egész képen elömlő szürke-fekete ’tónusegység’ pesszimista hangulatba merítette a kompozíciót - a művész tehát ellentétbe került épp mondanivalójának tartalmával...”55 Szegi mondanivalóját egy csokor- nyi, Csapó György által a tárlatlátogatóktól lejegyzett outsider véleményből kiemelt megjegyzéssel is megtámogatja, mondván, hogy „...Benedek Jenő képéről általában az a vélemény, hogy az emberek arca nem látszik a koromtól...”56 Mivel Benedek munkásságával kapcsolatosan éllovassá válása óta kritikai megjegyzések elő sem fordultak, ez a látszólag „súlytalanénak tűnő megjegyzés lényegtelennek tűnik. Ám ugyanakkor jelez valamit az irányadó ítészek szemléletváltásában... Egyelőre azonban a dicspálya zökkenőmentes. Nemcsak Szolnokon és a fővárosban, de vidéken is. „...A székesfehérvári helyőrségi Tiszti-klubban rendezett képzőművészeti kiállítás anyagát nagyobb részben régi és újabb festőinknek a honvédelem és szabadságszeretet nagy eszményeinek szolgálatában alkotott műveiből válogatták egybe... Benedek Jenő (és a kiállítók)... a Néphadsereg életének és munkájának egy-egy epizódját elevenítették meg életteljesen, a néphez szóló realista művészet eszközeivel. A festmények a dolgozó nép és a Néphadsereg egybeforrottságát állítják elénk művészi formában...”57 A Szabad Művészet március-áprilisi összevont számában közöltek szerint Imre István Kossuth- és Munkácsy-díjas festőművész beszámolója nyitotta meg az I. Országos Képzőművészeti Tanácskozást, ami az akkori képzőművészet helyzetének áttekintését és értékelését, állapotrajzát volt hivatott megadni. A vele hasonló piedesz- tálon álló, némileg riválisának is tekinthető Benedek Jenőről, s annak ominózus képéről, a Drága Rákosi elvtárs jelentjük című festményéről a 55 SZEGI Pál 1953,14, 56 CSAPÓ György 1953.31. 57 N. N. Szabad Művészet, VI1/1.37. 210
