Gulyás Katalin – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 20. (2011)

Irodalomtörténet - Lisztóczky László: Szolnok megye irodalmi hagyományaiból - Pájer Antal élete és költészete

LISZTÓCZKY LÁSZLÓ: SZOLNOK MEGYE IRODALMI HAGYOMÁNYAIBÓL - PÁJER ANTAL ÉLETE ÉS KÖLTÉSZETE Közlöny 1858-as évfolyamában Zalár József írt recenziót róla, bevezetésében megemlítve a Szent lant című kötetet is. Megállapította, hogy a „parlagon hevert" vallásos lírát Pájer Antal lehelte be először „igazi költői levegővel". Lírai szavakkal méltatja érdemeit: „Itt csillagragyogás, amott verőfényes nap, itt egy pacsirtahang, amott csalogány éneke, itt gazdag képzelem egész korlátlanságában, amott dobogó szív félénk szemérmével, itt művészi koncepció, amott formatisztaság, itt humor, amott szatíra, itt egy éles vagy pikant megjegyzés, amott a gondolatok eredetisége, (általában megjegyzendő, hogy Pájer legeredetibb költőink egyike); de minden tárgy a vallás levegőjében, minden virágon a vallás hímpora." Dicséri „ragyogó fantáziáját", a vallási lírához szükséges „szent naivitását s imádságos gyermekkedélyét", fogékonyságát „az igazi népies styl" iránt. Több versét külön is kiemeli és az olvasók figyelmébe ajánlja. A Sirat engem a madár is, A templom egere, A Dies irae testvéröccse és A magyarok Istene címűt teljes terjedelmében idézi is, A 7/szával kapcsolatban pedig megjegyzi, hogy „csak azért nem írja ki e remek költeményt", mert méltó arra, „hogy minden magyar ember könyv nélkül betanulja A Sirat engem a madár is valóban az ihlet legszerencsésebb pillanataiban született, Pájer Antal egyik legszebb alkotása. Refrénje egyik közismert népdalunk két sorát idézi, az szabja meg ritmusát, rímelését és strófaszerkezetét, annak hangula17 [ZALÁR József] 1858.1653-1656. ta itatja át az egész verset. Növeli értékét a finom, visszafogott népiesség, stílusának, hangvételének egyszerűsége és eszköztelensége, a soraiból áradó őszinte és tiszta érzelem. Szelíd bánata mögött ott rejtőzik az őt ért családi tragédiák emléke és papi magánya is. Kitűnő fantáziára és szerkesztőkészségre vall a vers befejezése, mely a népdalból idézett sorok érvényességét a halálon túlra is kiterjeszti: Már beszélni sem tudnék tán, Ha gyakran nem imádkoznám; De mi tűrés? Imádságom Minden jóm még e világon; Sirasson hát a madár is, Hadd boruljon rám az ág is! Egykor úgyis nő egy kis fa, Melybe fekszem - a zöld sírra; S ha madárdal zeng az ormán, Elmondhatom ilyenformán: Sirat engem a madár is, Lehajlik énrám az ág is! A gyöngéd szeretet hangján szólítja meg nemzetét egyik legszebb hazafias versében, A magyarok Istenében. Címe egyszerre idézi a régi eredetű, állandósult szókapcsolatot és a Nemzeti dal refrénjét. Isten gyermekei vagyunk homályba vesző származásunk, rokontalanságunk, árvaságunk és a büntetésül ránk mért ostorcsapások jogán is: Mienk vagy, a mienk! Beszéli a múlt, S az ostor, mely felettünk pattogott...! Azért tartunk mi minden nemzetek közt Tehozzád legkiváltképp szent jogot: Oh magyaroknak édes Istene! A Tisza annak a költői párbajnak az emlékét idézi, amely Pájer Antal és Zalár József között zajlott le a legmagyarabb folyó partján 1857-ben. Erre a vetélkedőre az a baráti társaság biztatta őket, amelyet az Emlékezés Tiszafüredre című Zalárvers keltett életre. A költeményt dicsérő baráti gesztus nyilvánvalóan ezzel is összefügg, a kritika írójának szerénységét és előzékenységét bizonyítja. Nemcsak a címe, motívumvilága is Petőfi nevét idézi, s föl-föltűnnek benne Arany-reminiszcenciák is. E művében Pájer Antal a magyar költészeti népiesség hagyományait követi. A leckét pontosan tudja, közhelyeit olykor stréber diákként ismétli meg. A Tisza-parton élők, a szemtanúk, a beavatottak tájékozottságával, otthoniasságával és szeretetével mutatja be a „magyar Gangesz" színes világát. Illusztrálja népi ihletésű alkotásainak egyik legfőbb sajátosságát: a költészeti népiesség szófűzését, kifejezőeszközeit összekapcsolja a népi vallásosság motívumaival. Eredetiségének ez az egyik legfőbb forrása. A „szent folyam" partján „sokszor térdre omlik Árpádnak bús népe", a „nádas kunyhó... tetején kereszt áll, zöld ágakból fonva", odabenn pedig „imádságoskönyv kandikál egy zugból". Az archaikus hangulatú leírásnak a déli harangszó fölcsendülése szab határt, amikor „a halász lapátját, süvegét ledobja", és „az Üdvözlégyet nagy buzgón elmondja". » 229 «