Gulyás Katalin – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 20. (2011)

Irodalomtörténet - Lisztóczky László: Szolnok megye irodalmi hagyományaiból - Pájer Antal élete és költészete

TISICUM XX. - IRODALOMTÖRTÉNET 0RG0M-T1R1G0E IRTA PÁJER ANTAL. KIADTA MINDSZENTI GEDEON. EGERBEN, AZ KG Hl ÉRSEKI I,YC. KÖNYVNYOMDÁBAN. Í858. A versben vissza-visszatérő, rendszerré szerveződő vallá­sos motívumok sokatmondóan dokumentálják Pájer Antal lírá­jának említett, jellegadó törekvését. A népiesség költői vívmá­nyait tudatosan és következetesen összekapcsolta a magyar nép vallási hagyományaival, szokásaival. A romantika által ihle­tett népiesség egyre határozottabban és tisztábban szólalt meg verseiben. A népköltészetből merített forma, nyelvhasználat és szerkesztésmód vallásos témájú, elmélkedő, vallomásos jelle­gű líráját is áthatotta. Szakrális költészetét a vallási néprajz mű­velői is haszonnal forgathatják. Megtanulta és többnyire jó ízléssel gyakorolta az „adagolás" művészetét. Azokhoz az elvekhez ragaszkodott, amelyeket Lé­vay József újabb költeményeiről írt recenziójában a Családi La­pok 1856-os évfolyamában megfogalmazott. Ez a bírálat a pe­tőfieskedők elleni harc dokumentuma. Azokhoz a kritikusokhoz - mindenekelőtt Erdélyi Jánoshoz és Gyulai Pálhoz - csatlako­zott, akik fölléptek az öncélú, divatmajmoló, külsőséges jegyek­kel hivalkodó népiesség túlzásai ellen. A Lévay-kötet csupán ürügy számára, hogy az új költői törekvésekkel szemben állást foglaljon, esztétikai-poétikai nézeteit kifejtse. Elsősorban nem is Lévayról, hanem az új költőnemzedékről beszél. Szerinte „az új iskolának nem legkisebb bűne az", hogy minden „szaloni és idilli" eszmét „népformába önt": „e népieskedés nem egyéb, mint tapintatlanság, a dicsőségnek olcsó vadászata, a költői geniusnak, mely sokak keblében lakik, vigyázatlan megsértése, vétkes hanyagság és a legnevetségesebb gyermekieskedés... Tapintatlanság, mert eszmék és érzelmekre öltönyt adnak, mely rájok teljességgel nem illik, mely alól eszmék s érzelmek nevet­ségesen kirínak, s mely eszmék és érzelmek fölött éppen úgy áll, mint állna darócszövet egy dáma selyemkalapja fölött." Arany János Toldiiéra hivatkozik, melyben a tartalom és a forma szer­ves egységet alkot: a magyar néphagyományból merített tár­gyat „nem is lett volna szabad másként földolgozni, mint népies alakban". Ugyanakkor veszteséggel járt volna, ha Vörösmar­ty ebbe a „népies csuhába" öltözteti Zalán futása, Cserhalom vagy Eger című eposzát. Szót emel az új költői iskolának azon törekvése ellen is, mely „üres dolgokat cifra, mézes szavakba burkol, hogy az valaminek tessék", mert „a nagy szavak közt utóvégre elvész az értelem, mint kis ökörszem a sas nagy szárnyai közt". Az ilyen költemény hasonlít az „ördöglipé"-hez, „amely csillámlik és ragyog mesz­sziről, de ha hozzányúlunk, leesik, lehull róla minden zománc, minden fény". „Nem szavakban áll a poesis - összegzi néze­teit -, hanem a szív legmélyebb szentélyében! Miként dobbal nyulat nem fogunk, úgy nagy szavakkal sohasem érjük el a célt és hatást, mely a költészet feladata." Kiváltképpen irritáló szá­mára, ha az üres, kenetes pátosszal az egyházi költők táborá­ban találkozik, „handabandájukat", „fölcicomázott beszédeiket" nem is érti a nép. 1 8 Pájer Antal idézett fejtegetésében voltaképpen a saját ars poétikájáról vallott, költészetében is ezeket az elveket igyeke­zett valóra váltani. Nem a mások által megszólaltatott szenti­mentális, absztrakt régiókba emelkedő, frázisokkal operáló köl­tői gyakorlatot követte. Levetkőzve az almanachlíra közhelyeit és tudatosan szembefordulva a Petőfi-epigonizmus csábítása­ival és divatjával, a költészeti népiesség formai vívmányait egy­ségbe foglalta a népi vallásosság motívumvilágával. Életművé­nek ez a legjelentősebb hozadéka. Népiessége többnyire szelíd és mértéktartó, s csak ritkán olyan dekoratív és látványos, mint például A Tisza című versben. Nemcsak utánozza és becézi a népet, hanem kezet is fog vele, szociális érzékenységét és igaz­ságérzetét is kinyilvánítja. Szakrális lírájában a magyar nép életének jellegzetes alak­jai és jelenetei idéződnek. A jó háznép Arany János Családi kö­réhez hasonlítható, az Isten parancsaihoz igazodó családi élet szépségét, derűjét és nyugalmát magasztalja, a magányosan élő pap család utáni vágyát is megszólaltatja. Ennek a vágy­nak, természetszeretetének, a gyermekkor, a paraszti életfor­ma iránti nosztalgiájának ad kifejezést A magasban című versé­ben is, melynek néhány részletében és refrénjében népdalaink szóhasználatára ismerhetünk: Pattogó ostorral Hajtottam négy ökröt, Szedtem a virágot, Semmi vágy sem gyötrött; 18 PÁJER Antal 1856. II. 716-720. »230

Next

/
Thumbnails
Contents