Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Nagy Molnár Miklós: Köszöntő helyett
Köszöntő helye Szabó László tanár úr ebben az évben ért életének 70. évébe. Ez az egyszerű mondat is mennyi információt tartalmaz! Közel harminc éve ismerem Szabó Lászlót, akit mindig is mesteremnek tartottam. Már megismerkedésünkkor - amikor Ő még csak 40 éves volt - mindenki „Tanár úr”-nak szólította. Talán nem véletlenül... Szabó Lászlóról az elmúlt kerek évfordulók alkalmából szinte mindent megírtak. Tudjuk, hogy ugyan Mátészalkán született 1939. szeptember 27-én, mindig fehérgyarmati maradt. (Az Ő idejében még nem volt Gyarmaton szülőotthon.) Tudjuk, hogy minden iskoláját (általános, középiskola és egyetem) az általa is szeretett városban, Debrecenben végezte. Ez a tény örökre meghatározta élet- és tudományszemléletét. Debrecenben ismerkedett meg azzal a tudományos metódussal, amellyel azóta is műveli tudományszakát. Egyetemi tanulmányai előtt megérintette az a tudomány iránti alázat, amely azóta folyamatosan jellemzi munkásságát. Kedves tanára, Varga Gyula személyes példájával is már a gimnáziumban felhívta erre a figyelmét. Az egyetemen pedig ez még határozottabbá vált benne. Szabó László tudományos szemléletének alakulásában az egyik meghatározó a legendás történészprofesszor: Szabó István munkássága és tanítása volt. Szinte valamennyi fontosabb tanulmányában és önálló könyvében tetten érhetők azok a gondolatok és az az aprólékosság, amelyet akkor fedezett fel magának. Szabó István tudósi, kutatói szemlélete mellett természetes formálója volt a Néprajzi Tanszék - Gunda Béla, Ujváry Zoltán és Szabadfalvi József munkássága is. Az akkor még igen fiatal tanszéken a mainál jóval kevesebb hallgató tanult. Szinte egyetlen nagy család volt az egész, ahol nemcsak az órákra járás volt a fontos. Talán ott alakult ki Tanár úrban az, amelyet azóta is munkamódszerei egyik legfontosabbikának tekinthetünk: a tudományos kérdések, problémák megbeszélése. Az akkori hallgatók nagyon hasznos, szemléletalakító tanszéki szemináriumokon vettek részt, az alsóbb évfolyamosok ugyanolyan joggal, mint a felsőbb évesek, s az alsóbb évesek adott esetben a felsősökhöz hasonlóan bírálhattak, kritizálhattak is. A szemináriumok mellett azonban talán az is meghatározó volt, hogy az esti szabad idejük jó részét is együtt töltötték. Természetesen nem csak úgy „szárazon”, hanem sokkal oldottabban. Az ilyen beszélgetések során gyakran a fő téma a néprajz, illetve egy-egy tudományos kérdés volt. (A mi húsz évvel későbbi generációnk nyomokban még szintén őrzött valamennyit ebből a szellemből.) Ezeken az összejöveteleken gyakran részt vettek a tanszék oktatói is. Gyakorlatilag azt állíthatjuk, hogy ez a néprajzos generáció a későbbiekhez hasonlóan nemcsak megtanulta, hanem „belenevelődött” a tudományos munkába. (Sok hallgatónak ekkor még nem könyvből kellett megtanulnia, megismernie egy-egy néprajzi kérdést, tárgyat, hiszen sokan olyan környezetben nőttek fel és éltek, ahol ez a mindennapjaik részét alkotta.) Ez a belenevelés, belenevelődés Szabó László munkásságát egyetemi évei után is jellemezte, bátran mondhatjuk, hogy egészen nyugdíjba vonulásáig, sőt még azt követően is. Munkahelyén, a szolnoki Damjanich Múzeumban olyan mikroközösségbe került, amelynek tagjaival szintén ebben a szellemben lehetett és tudott beszélgetni, és feladatokat, kérdéseket megoldani. Az akkor egymás iránt is igen nyitott régész, néprajzos, történész, művészettörténész muzeológusok közül többen a mai múzeum épületében laktak, így nemcsak napközben, hanem este is módjukban állt egymással eszmét cserélni. Ezek a termékeny esti beszélgetések sok általuk felvetett tudományos probléma megoldását segítették elő. A különböző tudományszakok szemlélete, azok egy-egy kérdésben egymással való összevetése, néha ütköztetése mindig jelentős eredményt hozott. Ezeknek az egymást segítő vitatkozásoknak, illetve a közös munkának hatására alakult ki az a szellemi műhely, amely a szolnoki múzeumot messze földön ismertté, sokszor irigyeltté tette. Ennek a műhelynek kezdetben az egyik fő motorja, később pedig a motorja Szabó László lett és maradt, aki már 40 éves korára elérte, elérhette, hogy mindenki csak „Tanár úr”-nak szólította. Erre alkalmassá tette széles, nem csak a néprajztudományból merített tájékozottsága és (az iránti) érdeklődése. Számára már ekkor sem létezett kisebb rendű és rangú tudományos kérdés, minden probléma megoldását ugyanolyan energiabefektetéssel végezte, mint ahogy ma is végzi. Az évek során a múzeum létszáma folyamatosan gyarapodott, de ettől függetlenül is sokan megfordultak Szolnokon. Akadt olyan hallgató, aki csupán egyetemi gyakorlatát töltötte ott, de volt, aki hosszabb időre munkatárs is lett. Minden fiatal - akár néprajzos, akár történész, akár régész - találkozott Szabó Lászlóval, aki mindenkinek egyaránt tudott segíteni, tanácsot adni, még ha csak egy apró részletre hívta is fel a figyelmet. Számosán 9
