Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Irodalom- és művészettörténet - Szabó István: Ami Szolnokot országosan is ismertté tette VIII. A Szolnoki Művésztelep 1949–1950
Tisicum XVIII. a „Peredvizsnyikok” művészetének. Koszta József realizmusa nem érte el a tudatosságnak azt a fokát, mint a nagy orosz forradalmi demokraták realistái, a nép közé vitt vándorkiállítások szervezői, a „ Pered vizsniy- kok”. Mégis az ő művészete sokkal inkább rokon az orosz „Peredvizsnyikok” népi életet tükröző realizmusával, mint a nyugati „izmusok” öncélúságával, bár ennek jegyei - mint minden magyar kortársánál - őnála is jelen vannak. Búcsúzunk Koszta Józseftől abban a tudatban, hogy hagyatéka, ha kritikailag átértékelve is, nagy és jelentős örökségként fog élni tovább az új magyar képzőművészeti fejlődésben, amely a formalisták és ál-realisták minden mesterkedései ellenére is a szocialista realizmus győzelmével terhes és amelynek nagy magyar előharcosa Koszta József is volt. Nyugodj békébenZ"19 A november-decemberi szám is gyászhírt hoz: „Szlányi Lajos festőművész 80 éves korában december 8-án meghalt. A temetésen december 10-én a Szabadszervezet nevében Bende János választmányi tag búcsúztatta.”20 A szomorú hírek szinte ráirányítják a figyelmet azokra az ugyancsak Szolnokhoz is kapcsolódó alkotókra, akik már korábban távoztak. A dokumentumként használt aktuális folyóiratszámokat lapozva közülük elsőként az 1919-ben elhunyt, már életében klasszikussá érett Mednyánszky László nevével találkozunk. Életművét - egyetemessége és kvalitásai miatt - a halála óta eltelt húsz esztendő alatt mindenféle kurzus csak pozitívan tudta értékelni. Az 1919. április 17-én Bécsben elhunyt festő halála huszadik évfordulójának évében emlékkiállítást rendeztek műveiből, amelyről Sebestyén György írt terjedelmesebb értékelést. A cikk írójáról tudnunk kell, hogy Romániában (Kolozsvárott) született építész, művészettörténész, aki 1938-39-ben Párizsban, 19391940-ben Bukarestben, 1940-47 között pedig Budapesten folytatott tanulmányokat. 1952-től Bukarestben tervezőkutatóként dolgozott, és harminc esztendőn át a Ion Mincu Építészeti Főiskola tanára volt. Ezek az életrajzi adatok némileg magyarázatot adnak arra a megváltozott, az addig megszokott, főleg a háború utáni demokratikus légkörben szabadon érvényesíthető politikamentes, csak értékekre koncentráló szemléletre, amelynek elemzése Romániában a mienknél korábbi időszakban, karakteresebb formában és erőteljesebb hangsúllyal éreztette politika általi befolyásoltságát. Ez világosan kitűnik alábbi mondataiból: „...A Mednyánszky László emlékkiállítás képeiből a századvég és századforduló társadalmára igen jellemző magatartású, nagy művész egyénisége bontakozik ki. Mednyánszky művének minden tanulságát csak ma érthetjük meg, amikor egyre fokozódik a szocializmus építésének derűje. E derű fényénél különösen jó látni a festő nagy19 ÉK Sándor 1949. 425. 20 Szabadszervezeti közlemények. Halálozások. In. Szabad Művészet 111/11-12. (1949. november-december). 506. ságát. Mednyánszky hűen és következetesen ábrázolta kora belső zűrzavarát, s emberi tragikumait. Alakjainak arcukra van írva a társadalom embertelensége. Tájképeinek vonalaiból valami vészjósló ború bontakozik ki. Sokat foglalkozott katonákkal. Emberi tisztaságára mi sem jellemzőbb, hogy katona-képei egytől-egyig éles szembefordulást jelentettek a háborúval. S ez - az Osztrák-Magyar Monarchia első világháborúbeli agresszív politikai légkörében - különös hőstett. Halott katonákat, sebesülteket, tetvészkedőket fest, vak katonát, foglyokat ábrázol; az agresszív háború emberi borzalmait. Szerbiában című festménye meredek sziklák között lehangoltan masírozó fáradt katonacsoportot mutat. Kevés jobb kifejezése van ennél a nép békeakaratának. De a katonaképek már tárgyválasztásukkal is magukban hordják a lázadást. Mednyánszky azonban ennél differenciáltabban érzi a társadalom bomlását. Parasztfejei vagy erőt és elszántságot vagy riadt aggódást fejeznek ki. Egyik fiatal parasztembere szemében ott ül a gond és a félsz, az urak elöl menekülő ember pillantása ez. Milyen riadtak - ágról- szakadt kivetettségükben - csavargói! Sokszor festett csavargókat. Nincs közöttük egy, aki puszta megjelenésével ne vádolná a társadalmat a maga kivetettségéért, nyomorúságáért. S ha talán sokkal többet nem is, de mély és közösségi szomorúságot kifejeznek Mednyánszky más arcképei is. Ezek az arcok körülhatárolják társadalmunkat. Következtetni tudunk belőlük a korra és annak viszonyaira. Mednyászky László nemcsak az emberábrázolásban marad hű a társadalmi valósághoz, amikor kiemeli az emberek boldogtalanságát. A festő a táj nyelvén is szólni tud. Mednyánszky tájképei között nincsen egyetlen derűs. Mind szomorú. Fényködös tavaszt, vihar előtti hegyvidéket, sötét városrészt ábrázol. Mit fejeznek ki ezek a tájak? Elsősorban azt az idegenséget, amely a kapitalista kor embere és a természet közötti viszonyra jellemző. Aztán meg a táj terméketlen céltalanságát, elhagyatottságát. Nem véletlen, hogy forradalmi íróink, élükön Adyval, ebben a korban beszélnek egyre hangosabban „a nagy magyar parlagról", a „magyar ugarról”. Mednyánszky tájképei a szó igaz értelmében parlagon maradt földek állapotát tükrözik. Parlagon maradt földek ezek, még akkor is, ha bevetették őket: az agrárkultúra rekkenő mozdulatlansága alapvető élménye a századforduló éles érzésű emberének. Mednyánszky több ezer képet festett. A kiállítás rendezői ebből a hatalmas anyagból harmincöt képet válogattak ki. Szempontjaik vitathatóak, hiszen bajos dolog teljes bizonyossággal eldönteni: melyik az a harminc-negyven mű, amely érdemes a kiállításra - kétezerből. A harmincöt festmény azonban lényegében jól emelte ki a festő legdöntőbb társadalmi és művészi funkcióját. A kiválasztott képek nagy | 614
