Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Történelem - Szabó István: Egy város jelvényekkel írott történelme
Történelem Szabó István Egy város jelvényekkel írott történelme A testvérvárosi kapcsolatokról Az ötvenes évektől datálhatóan - mikor megélénkültek kapcsolataink a Szovjetunióval - egymást érték a hazánkba látogató delegációk, állandó vendégeink lettek a párt, a DISZ, KISZ, MSZBT, Nőtanács, illetve kultúrcsoportok, együttesek küldöttei. A hatvanas évektől az intézmények, vállalatok, hivatalosan is támogatott „testvéri küldöttségek”, „delegációk” ismertetése, bemutatása a helyi sajtó állandó témája lett. A média színes tájékoztatása, valamint a küldöttek-fo- gadók között szövődött természetes, baráti szálak eredményeként sok apró részletet megismertünk az ott élő emberek életéből, szokásaiból. A számunkra viszonzásul hivatalosan biztosított lehetőségek: az úgynevezett „barátságvonatok” pedig az egyszeri, egyének közti találkozásokat legalább még egy esetben, a magyarok viszontlátogatásával felélesztették, felfrissítették. (Természetesen szövődtek évekig tartó, ha más formában nem, hát levelezés útján megmaradó kapcsolatok is.) Mindez a hatvanas évektől kezdve a már korábban, még a két világháború közti időszakban kezdődött, de aztán a háború kezdetére nálunk legalábbis teljesen elgyengült „testvérvárosi” mozgalom újraéledését jelentette, elsősorban a Szovjetunió, de más, főleg szocialista országbeli városokhoz kapcsolódva. Ezt az állami és pártszervezetek által irányított kapcsolatot a Magyar Értelmező Kéziszótár így definiálja: „testvérváros egymással megállapodás szerint rendszeresen kulturális kapcsolatban levő, más-más országbeli városok egyike (a másikhoz való viszonyában)." Az 1972-ben kiadott kéziszótár a „testvérváros” szó helyes használatául ezt a példamondatot közli: „Szolnok testvérvárosa Tallinn 1990-ig valóban ez volt a legkézenfekvőbb példa! Mert voltak ugyan más, nagyjából ugyanebben az időszakban kiépített kapcsolatok még Szolnok esetében is (1969: Riihimáki (Finnország); 1974: Kjusztendil megye (Bulgária); 1978: Dőlj megye (Románia),1 2 de egyik sem volt olyan eleven és élő, mint Szolnok és az Észt SZSZK fővárosa közötti, amely országosan is köztudatban élő, elismert és magasra értékelt volt. Ami csupán a kölcsönösen megrendezett események címlistáját, legfontosabb adatait regisztrálva is több ezer tételt tartalmazó, vastag kötetet jelent. Ha csak villanásszerűen akarjuk is a leglényegesebbeket láttatni, akkor ez a képzeletbeli kötet tartalmazza többek között a Martfűi Tisza Cipőgyár és a Tallinni Kommunar Cipőgyár, illetve a vendéglátósok (szakácsok, pincérek) magas szintű és tartalmas együttműködését, melynek következményeként Szolnokon Tallinn Bár, Tallinn Étterem, Tallinnban pedig Szolnok Étterem nyílt és működött másfél évtizeden át. Tartalmazza az amatőr filmesek, kórusok, vízilabdázók rendszeres utazását, tapasztalatcseréjét, erejük, tudásuk összemérését. A Damjanich Múzeum és a tallinni Szépművészeti Múzeum (=Kunstimuuseum), illetve később a tallinni Ajaloo Muu- seum (=Történeti Múzeum) rendszeresen cserélt történeti, képző- és iparművészeti kiállításokat; a Damjanich Múzeumban 1972-ben észt állandó történeti kiállítás nyílt. Elindult a szolnoki múzeum Észt Füzetek című kiadványsorozata, és napvilágot látott számos, kultúrtörténeti adatot tartalmazó publikáció, amelyet a Szolnok Megyei Néplap és testvérlapjai, az Öhtuleht, Szovjetszkaja Esztonija, Rahva Haal, a Magyar Rádió Szolnoki Stúdiójának adása, illetve országos folyóiratok: Művészet, Élet és Tudomány, Tükör, Interpress Magazin, Múzeumi Közlemények, Jászkunság, illetve különböző múzeumi évkönyvek stb. tettek közkinccsé. Ekkor még nem beszéltünk a kapcsolatok révén keletkezett, a Damjanich Múzeum külön gyűjteményi részlegét jelentő több száz darabos, értékes képző- és iparművészeti, kortárs népművészeti gyűjteményi darabról, könyv- és folyóirat-kollekcióról, benne a szolnoki születésű Csekey Istvánnak, 1924-1929 között a Tartui Egyetem jogtörténet professzorának könyv-, metszet- és fotóhagyatékáról. S nem szóltunk a szinte felsorolhatatlan mennyiségű észt kiállításról, melyeket a Damjanich Múzeum szervezett - egy idő után saját gyűjteményi anyagából - szerte az országban (Budapest, Hódmezővásárhely, Debrecen, Nyíregyháza, Szekszárd, Tápiószele, Szolnok, Karcag, Kunszentmárton). 1990 után azonban hiába keressük a kiadványokban, jelentésekben, sajtóban vagy bárhol ennek a gyümölcsöző együttműködésének a nyomait, a kapcsolat a rendszerváltáskor egyik pillanatról a másikra megszűnt: hivatalosan felszámolták. Az 1998-ban megjelent Jász-Nagykun-Szolnok megye kézikönyve c. kiadványban a régi testvéri kapcsolatok közül csak a finnországi Riihimáki szerepel. Az ott felsorolt többi négy mind újkeletű: Reutlingen (Németország), Nagybánya (Románia), Bielsko-Biala (Lengyelország) és Forlí (Olaszor1 MÉK 1972. 2 NÁNAI Tibor 1983.156-161. 241
