Tárnoki Judit szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 19. (2009)

Muzeológia - Szabó István - A binyekáreszségről (részletek)

Muzeológia volt egy vászonszerű, de műszálas, betűs szatyrom, melyet azonnal a fejemre tettem és ez elég jól mutatott. Mindenesetre nem lehetett nem észrevenni. A bevonulást követően a binyekáreszi bizottság elfoglalta a helyét az asztalnál, az asztalra bor és pohár került. A pohárba rögtön bor is, mert üresen rosszul mutatott volna. A jelölt az asztal elé járult, majd a bizottság elnöke felállt és ismertette a ceremónia menetét. Hozzákezdett a jelölt méltatásához is, majd Darkó Tanár úrnak adta át a szót, aki felolvasta a binyekáreszi oklevelet. Ez nagy műgonddal készített, iniciáléval és színes szókiemelésekkel írott-rajzolt alkotás volt, melyen előzőleg több órán át dolgoztak. Rendkívül érdekes, mivel részben latin, részben pedig magyar nyelven, A/3-as kartonlapra íródott. Miután az oklevelet a bizottság illetékes tagja felolvasta, azt követően az elnöklő főbinyekáresz bejelentette, hogy próbatételre, illetve egy feladat megoldására kerül sor. Nagy vidámság közepette nyomban hoztak is egy lavór vizet a szomszédos fürdőszobából és a lavór fölé telepedett - a közönség harsány nevetése közepette - Kozma Karcsi, a szolnoki múzeum fotósa. Az ő lábát kellett megmosnia a jelöltnek. A művelethez a szervezők körültekintően szappant is biztosítottak. Egy idő elteltével a bizottság felkért - és ez nagyon fontos, hogy felkért, nem utasított -, hogy szagolással vegyek mintát a lábmosás eredményességéről, és azt jelentsem a tanácsnak. De csak akkor, ha tudom, hogy Ők is meg lesznek elégedve és finom szappanillatot éreznek. Nyilvánvaló volt, hogy a „különös hűség jegyében" gondos munkát kellett végeznem. (6-7. kép) Évekkel később nyilvánvalóvá vált, hogy a binyekáreszi rang komoly, már-már irigyelt cím. Ez ösztönzött arra, hogy binyekáreszi oklevelet házilag készített kerettel láttam el és az 1990-es évek közepétől a múzeumi dolgozószobám falára akasztottam. A múzeum átalakítása idején lekerült a falról, de ma már üveges és képkeretező által készített keretben ékesíti újra múzeumi dolgozószobám falát." Bagi Gábor - az őszinte feltárás és a történeti hitelesség igényével összeállított szellemes visszaemlékezése - mint azt alább bemutatjuk - még a ránézve kedvezőtlen eseményeket sem kendőzi: nevezetesen azt, hogy a binyekáreszi fokozatnak kétszer is neki kellett rugaszkodnia. „Magam az 1985-1992 közötti Tisza-ll kutatás kapcsán kerültem közelebbi ismeretségbe a jelzett fogalommal. Első alkalommal valamikor 1989 táján kerültem fel az avatandó szerencsétlenek listájára, ám amikor Havassy Péter jelezte, hogy aznap este még különleges megpróbáltatások várnak rám, - a szégyen a futás de hasznos jelszót követve - mindent meggondolva és megfontolva inkább átaludtam a szenvedésemre kijelölt esti időszakot. Ha jól emlékszem, ezt követően holmi retorziók léptek életbe velem kapcsolatban, hogy három vagy öt évig nem lehetett újra avatásra kerülnöm, ami emlékezetem szerint nem okozott kimondottan súlyos lelki válságot meg miegyebet. Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre egy-két év múlva ez a tilalom érvényét veszítette, gondolom a ceremóniát elrendelő és vezető mesterek gyengülő emlékezete folytán. A következő alkalomra 1992-ben került sor, ami alól már nem bújhattam ki. Ez volt az utolsó Tisza-tábor, aminek mintegy csúcsát a Tiszaörs kötet jelentette, ami akkorra jött ki. Emlékeim meglehetősen megkopottak, amire emlékszem, hogy mintha Szabó Tanár Úr és Darkó Jenő mellett még ifjabb Táncos Gábor (Gabcsi) vitte volna a prímet mint szervező, és fő-fő organizátor, természetesen az alkalomnak megfelelő ruhában és jelmezben. (Konkrétan erre már nem emlékszem, de Vadász Pista avatásakor Tanár Úr mintha az esedékes foci EB döntő apropóján a holland sztár, Ruud Gullit hajával pompázott volna, amit aztán egy fonalból készített falvédő pótolt.) Tervszerűen megszervezett és koreografált megpróbáltatásaimra már nehezen tudok visszaemlékezni, talán a zárás előtti napra (hétfőre) esett az egész, mivel szerdán volt a hazautazás. Úgy rémlik, hogy három feladatom volt, az egyik valami „asztalhámozás", aminek végén a tisztaságfelelős (bár nem mániás) inkvizítorok akadékoskodása miatt kénytelen voltam a tisztítandó asztal valamennyi viaszosvászon rétegét lehántani. (Nem volt könnyű meló, volt vagy öt rajta, és az elsőt talán még Sztálin elvtárs korában rajszögezték rá.) A második megpróbáltatást egy liter bor egy húzással való elfogyasztása jelentette, ami - hogy-hogy nem - minden nehézség nélkül sikerült. A többi tortúra már nem rémlik, ám itt sem volt baj, mivel megkaptam a Darkó Professzor Úr által külön ez alkalomra megszerkesztett binyekáreszi díszoklevelet. Sajnos a másnapra már jobban emlékszem, mivel rettentő, hasogató fejfájásra ébredtem, és a Tiszaderzsre tervezett gyűjtésből már nem lett semmi." Fenti tényrögzítő leírással szemben viszont Gulyás Kata arra a jövő szempontjából fontos feladatra hívja fel a figyelmet, amit az utánpótlás megfelelő szintű képzése, a „binyekáreszségbe nevelés" jelent. A jövőbe transzponált hangulatos, „kvázi pályázata" egy 1987-es kunhegyesi diáktábor fiatal gyűjtői számára megszervezett szertartást ír le, melyet a ceremóniamester Szabó László Főbinyekáresz a hogyan lesz a „bimbóból rózsa", illetve a „lárvából cserebogár" nevelési folyamat érdekében celebrált. (8. kép) „Újabb adalék Szabó László Főszertartásmesteri Tevékenységéhez (Ifjúsági egyéni pályázat) Jelige: Pásztor (Gulyás Katalin!) 1. SZABÓ LÁSZLÓ születésének 125. évfordulója közelegvén, pakolás közben bukkantunk a már majd egy évszázada kaotikus történeti raktárban az alább látható fotóra, mely a jeles ethnográfust apródoktól és szűz (?) leányoktól körülvéve, teljes harci díszben ábrázolja. Az eddigi körültekintő kutatások nyomán úgy vélhettük, hogy nevezett főszertartásmesteri tevékenysége teljességgel feltárt és fo587 |