Tárnoki Judit szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 19. (2009)

Történettudomány - László András Horváth - Katalin H. Simon - Ungewöhnliche Gedanken über einen Meeresgott

Történettudomány | legyőzése is ehhez az eszközhöz kapcsolódik. Ezt a csatát több szerző leírásából is ismerjük (Pauszaniasz 1,2,4; Apollodórosz 1, 38). Ők ketten alapvetően hasonló módon mesélték el a történetet, amelyben az isteni szigony még nem kapott szerepet, míg a nagy ókori geográfus, Sztrabón egy kószi mondára támaszkodva tudni véli, hogy azt a bizonyos földdarabot, amely a gigász végzetét okozta, szigonya segítségével hasította ki az isten (Sztrabón 10, 5,16). Eszköz és fegyver tehát egyszerre, de az volt-e eredetileg is? A kérdés megválaszolásához ki kell térjünk Poszeidon egy további jellemvonására is. A források elemzéséből kiviláglik, hogy bár a klasszikus Görögország korára (i. e. VI. -V. sz.) Poszeidon már csak másodlagos szerepet kaphat az isteni hierarchiában Zeusz mellett, korábban ő is a főistenhez hasonló vezető szerepet játszott, hogy aztán a görög mitológiába való beillesztésekor lefokozzák és a ma ismert feladatokkal ruházzák fel (MORFORD - LÉNÁRDON 1985, 104). De hát mi is volt akkor ez a szigony? Egyszerű halászeszköz, ahogyan a legtöbb, főként késői ókori ábrázolás mutatja (SCHACHERMEYR 1950, 164; MAKKAY 1989, 91), vagy több annál? A tonhal- vagy delfinhalászok egyszerű eszköze, ahogyan az legtöbbször megjelenik az istenről készített ábrázolásokon, jól illett a tengeristen kezébe. Azonban már az antikvitásban is felmerültek kételyek ez iránt, amikor is többen nyilvánvalóan kijelentették, a szigonynak ábrázolt eszköz bizony nem más, mint villám (Pindarosz, Isthmoszi Ódák 8, 36; Olümposzi Ódák 9, 30; Kallimachos, Déloszi Himnusz 31). Sokat elmond erről a kérdésről már az a fentebb említett felfogás is, amely szerint a szigonyt a küklopszok készítették, akik a villám és ezzel a tűz démonai (is) voltak (PRELLER - ROBERT 1894, 181) és mint ilyenek aligha készítettek volna közönséges halászeszközöket. Hasonlóképpen villámcsapás nyomaként értelmezték az Akropoliszon látható és már szintén említett „tengerszemet" is (WÜST 1953, 479). Az ókori szerzőkhöz hasonlóan már a vallástörténet legkorábbi kutatóiban is felmerültek kételyek a szigony eredeti funkcióját illetően. „A tengerpartok szegény lakóinak egyszerű eszköze nem való a szigony nagyhatalmú urának kezébe" - írta a 19. század egyik legnagyobb vallástörténetírója (WELCKER 1857, 629). Később véleményéhez többen is csatlakoztak (WILAMOWITZ 1955, I. 213; WÜST 1953, 479; CAPELLE 1924, 360) és mára már ez a felfogás tekinthető általánosnak. Háromágú szigonnyal sok nép számtalan démona és istene rendelkezik, a görög mitológia alakjai közül ide sorolhatjuk Néreuszt, Proteuszt, Glaukoszt vagy Tritont, akiknek azonban a tengerrel vajmi kevés vagy egyáltalán semmi kapcsolatuk sem volt (WÜST 1953, 479). A régészeti közegből származó indoeurópai és indoiráni szigonyokat Makkay János tárgyalta és elemezte nagy részletességgel. Vizsgálataiból kitűnik, hogy ezek az eszközök, amelyek minden esetben királyok vagy istenek hatalmi jelvényei voltak, egy hatalmas földrajzi térségen belül és évezredeken keresztül, Közép-Európától Mezopotámiáig, a Kárpát-medence rézkorától az i. e. 6-5. századig voltak használatban (MAKKAY 1989, 90). A bronzból és vasból készített villák az ókori Görögország mükénéi kultúrájának gyakori leletei, ahol szintén királyi leletekkel párosultak (MAKKAY 1983, 339-340; MAKKAY 1989, 79, 9092; MAKKAY 2003, 53). Nem véletlen tehát, hogy a szigonyt a tudományos kutatás sok esetben Poszeidon keleti származása bizonyítékaként kezeli, Nonnos pedig (Dionys. 43, 19) már az Ókorban az isten asszír eredetéről tett említést. Az őskor emberére aligha volt olyan nagy hatással más jelenség, mint a villámlás vagy az azt követő dörgés (BINDER 1874, 204). A küklopszok neve - Brontész, Szteropész és Argész - is ennek a jelenségnek három aspektusát, a villámcsapást, a dörgést és a villámlást képviseli (SCHWALB 1978, 1061), ami aligha véletlen. A villám azonban elsősorban olyan viharistenek hatalmának jelképe, mint Zeusz, Baal, Adad, Tesub vagy Teseba (HERRMANN 1984, II. 404; GÖNNER 1995, 382; SCHWALB 1978, 1018-1019). A villámnak több mitológiában is égi eredetet tulajdonítottak (JANKOVICS 1990, 234-235; ELIADE 1978, 180). Azt a hitet, mely szerint a tüzet az embereknek egy szárnyas, félisteni lény hozta le az égből, több mitológiában is megtaláljuk (STOLL 1875, 117; RAPP 1890, 2050). Zeusz villáma már önmagában is tűz, ami a földi tüzek ősforrása is egyben (WELCKER 1857, 661). Ezt a tüzet, éppen égi eredetének megfelelően a Föld és az Mennyek közti követnek is tekintették, amely az istenek számára szállította a nekik kedves áldozatot (ELIADE 1994,180-181, 69§).11 Az ókori görögség filozófiai gondolkodása a tüzet és ezzel a villámot egy magasabb síkra emelte. A villám, amely itt a tűz helyét foglalja el, kormányozza a világot, amely előtt semmi sem ismeretlen, értelemmel bír és örök (RÖD 1976, 92-93). Ha visszatérünk eredeti kérdésünkhöz, azt a válasz kell adjuk, hogy, amint azt az idézett Poszeidon történetek is alátámasztják, az isten jelképeként ábrázolt szigony eredetileg nem lehetett más, mint egy veszedelmes és nagy hatékonyságú fegyver, azaz villám (SCHACHERMEYR 1950, 165). A villám egyébként is sokkal jobban illik az egykori „nagy, bukott isten" kezébe, mint az egyszerű halászszerszám (ELIADE 1978, 245; OTTO 1934, 202).13 3. Kapcsolatok a víz és a tűz között Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy Poszeidon legalább kétféleképpen is kapcsolódott a tűzhöz. Mindkettő a tűz természeti előfordulása volt, ti. a vulkánok és a villámok tüze, amelyek az emberiség előtt a kezdetektől fogva ismeretesek voltak. Láttuk, hogy a vizek istene a tűz istennőjét kérte feleségül (Hesztiát) és tűzdémonokkal (küklopszokkal) valamint tűzhányóval (Niszürosz) is kapcsolatba került. Ellentmondások sorába ütköztünk tehát. De teremthető-e egyáltalán összhang két ennyire ellentétes fogalom között? A kérdés megválaszolásához vegyünk szemügyre néhány idevágó mitológiai példát. A vedikus tűzisten, Agni, gyakori szereplője vallástörténeti műveknek. Ő az, aki a Rigvéda 10, 45,1 be547 |