Bagi Gábor et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 17. (Szolnok, 2008)
Néprajz - Kőműves Lajos: A mezőtúri fazekasság és a Kósa Reneszánsz Kerámia Stúdió
2. kép. Hagyományos, színes írókás szilke (Busi Lajos—Kása Klára, 1980-as évek eleje. Fotó: Pusztai Zsolt) vázákból és préselt cserépfigurák sokaságából állt. A tradicionális esztétikai értékek pusztulása szembetűnő. A vitrinkosarak és figurák miatt giccskorszaknak nevezett időszak termékei azonban — ezt se feledjük — lehetővé tették, hogy a vállalkozások úgymond túléljék a háború miatti válságot is, és a fejekben, kezekben megőrződjék, átadhatóvá váljék az a magasabb szintű szakmaimesterségbeli tudás, ami aztán az 1970-es, 1980-as évek népművészeti konjunktúrájában és folklorizmusában ismét kiteljesedhetett. Példának okáért: cigányvázát egy rögből, folyószám korongozni nemigen könnyebb, mint a túri hármas korsót. Aztán, mint tudjuk, 1951. május 3-án (id.) Jakucs Imre aláírta a Mezőtúri Háziipari KTSZ-hez címzett belépési nyilatkozatát, lejegyezte a szövetkezet 1. sorszámú üzletrészét,2 és tíz szakmabeli társával (mesterek, segédek, az ipart özvegyi jogon folytató hátrahagyottak) együtt megalapította, majd 1956 őszéig-tél elejéig vezetette a szövetkezetét. Ez a máig is csak fazekas szövetkezetként ismert szervezet 1954-ben — figyelemmel az ősi mesterség kultúrpolitikai jelentőségére is — 720.000 Ft,3 akkor igen komoly összegű, vissza nem térítendő központi fejlesztési támogatáshoz jutott. Érdemes megemlíteni, mert jelzi a mezőtúri fazekasság iránti akkori állami szintű érdeklődést és első elnökének érdekérvényesítő képességét, hogy az országban 1953-ban már több, mint 100 népművészeti és háziipari szövetkezet működött. Ezek közül 1957-ig hét szervezet kapott jelentős összegű központi támogatást, s akik kaptak, azok között is az egyetlen agyagmíves a mezőtúri szövetkezet volt.4 Az említett támogatás felhasználásával a Szolnoki úti marhavásártéren 1955 végére felépült a szövetkezet központi üzemháza, vagyis a Fazekasház5 (jelenleg Szolnoki út 3. szám), és újrakezdődött a szakképzés is. Az első gyakorlati oktatók között ott volt id. Jakucs János és id. Veres Lajos,6 az első tanulók között pedig Szabó István, a később Népművészet Mesterévé lett Busi Lajos, és a szinte mindenből korongozni tudó Tmyik István,7 aki munkajogi értelemben vett első és egyetlen munkahelyéről vonulhatott a megérdemelt öregségi nyugdíjba. A kor egészének jellemzésére kevésbé alkalmas jogalkotói döntés árnyalja a kialakult képet, ugyanis az akkori döntéshozó 1953-ban, a 34/1953. (VII. 7.) MT. számú minisztertanácsi rendelettel megalapította a Népművészet Mestere címet, ami napjainkban is kiérdemelhető kormánykitüntetés, ugyanakkor életre hívta és azonnal hatósági jogkörrel ruházta fel a Népi Iparművészeti Tanácsot. Bár a népművészet, különösen a népi iparművészet fogalma ma sincs megnyugtatóan tisztázva, a NIT feladatul szabta a szövetkezeteknek a tradíciókra épülő, azokat úgymond „meghaladva megőrző” lakberendezési, illetve használati funkcióval is rendelkező tárgyak szériatermelését. Nem könnyű feladat... Jelentősen az sem könnyítette a megoldást, hogy a NIT országos szinten 1958-ig valamivel több, mint 300 embernek fizetett havi 150—500 Ft összegű kereset-kiegészítést, és elismerte munkájukat Népi Iparművész cím adományozásával. A jelzett időszakban a mezőtúri fazekasok közül K. Sebestyén János, ifj. Badár Balázs, özv. Fejes Imréné, Borsos Géza, Cs. Kiss Imre és a metszés díszítőtechnikájának felelevenítésében igen jelentős munkát végző id. Veres Lajosné kapta meg ezt a címet.8 Aztán 1958-ban id. Jakucs Imre és később, 1962-ig többek között id. Varga Gábor, Boross Zsuzsanna és Lévai Albert is.9 A Népművészet Mestere kitüntetést id. Jakucs Imre 1962-ben, Borsos Géza pedig 1964-ben vehette át. A Túri Fazekas Múzeumban őrzött korabeli munkák láttán elmondható, hogy ha a NIT-hez delegált néprajz- kutatók által viszonyítási alapként okkal kijelölt korszak, az 1870—80-as évek parasztművészeti hagyományát nem is került a (hatósági) elvárásoknak mindenben megfelelően feleleveníteni, az 1960-as évek közepére sikerült az írókázást újból megtanulni, a metszést pedig szinte tökélyre fejleszteni. A fehér engóbos, metszett, rézzöld fazekasmázzal mázolt kerámia „zöld vésett” elnevezéssel vált ismertté és máig keresetté az üzleti forgalomban. Az 1956-os forradalom után ifj. Badár Balázs, majd az 1960-as években számos más fazekasegyéniség is kilépett a szövetkezetből. Sokan nyugdíjba mentek, és már nem dolgoztak a szövetkezet számára. Annak az alapvetően he2 Jakucs Imre (született: 1918. 05 . 22.) 1951. május 3-án kelt belépési nyilatkozata (A szerző gyűjteménye) 3 KACSÓ Benjámin é. n. 6. A szerző 1968. XII. 31. napjával zárt szövetkezeti adatállományból dolgozott. 4 NAGY László 1983. 10. 5 K. SEBESTYÉN János 1956. 78—81. 6 Kacsó Benjámin é. n. 6. 7 A Mezőtúri Fazekasok Népművészeti HISZ 1951 cs 1976 között vezetett társadalombiztosítási nyilvántartása (Regiszteres, hatósági hitelesítéssel ellátott, keményfedelű fűzet, a szerző gyűjteménye.) 8 KACSÓ Benjámin é. n. 9. 9 A Népi Iparművészeti Tanács (NIT) 1962-ben felülvizsgálta a Népi Iparművészek tevékenységét és a kereset-kiegészítő jellegű alkotói diját. A Mezőtúri Fazekasok Népművészeti HISZ képviseletében eljáró Kacsó Benjámin elnök és (id.) Jakucs Imre népművészeti felelős 1962. december 12-én kelt, a NIT-hez címzett levelében azt javasolja, hogy Borsos Géza és Varga Gábor korongos, id. Veres Lajosné és Boross Zsuzsanna díszítő, valamint az akkor már nyugdíjas Lévai Albert az új formátumú népi iparművész igazolványt is kapja meg. (Iratmásodlat, a szerző gyűjteménye.) 450
