Bagi Gábor et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 17. (Szolnok, 2008)
Írások az ünnepeltről és az ünnepelttől - Szabó István: Ami Szolnokot országosan is ismertté tette… VII. Elszalasztott lehetőségek
Iványi Grünwald Béla: Hortobágyi táj (olajfestmény) szoros kapcsolatban áll az expresszionista romantikával, egy Kisling, egy Rouault lefojtottan heves és az álom- szerűségig tartózkodó kifejező szándékával. Mélyen idegen ez a festészet az alföldi környezettől, amelyben megszületett. Elrévedésből, befelé figyelésből, belső éberségből ered. Színei sötétek, zöldes hátterei feketébe borulnak, sötét körvonalai halványan fénylő, sűrűn szőtt színfoltokat fonnak össze. Feketén keretezett szemű női alakjai ugyancsak befelé hallgatóznak, s szomorú arcukon megfoghatatlan mosoly játszik. Ha azt a kérdést vetjük fel — s ezt a kérdést minden érdemes esetben fel kell tennünk—, miként kapcsolódhatnék Benedek az új szociális célkitűzések szolgálatába, úgy tekintetbe kellene vennünk hajlamát, amely az általános emberi, s különösen a lelki problémák mellett köti le. A nagy forma iránti érzéke és elmélyedő hajlama képesítené mai értelemben vett, konvencióktól ment allegóriák kifejezésére. ”51 Azok a művészek, akik 1947-ig a szolnoki művésztelephez tartozónak érezték magukat, akik a Művészeti Egyesület tagjai voltak annak megszűnéséig, a háború után éledő kulturális közéletben jelentős pozíciókat foglaltak el. Ne felejtsük el, hogy a két világháború között alakult munkásságuk révén a magyar képzőművészet élvonalába emelkedtek, meghatározó személyiségükkel emelték a szolnoki kolónia súlyát. A háború után megszüntetett nyári műtermeiket többé nem vehették igénybe, mindenféle próbálkozásukat a telepre történő visszatéréshez megakadályozták. A művésztelep törzstagjaiként a telep újraélesztésére tett javaslataikat a város semmibe vette, a telep ügyeinek intézését saját hatáskörének tekintette. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a méltatlan visszautasítások után hátat fordítottak a szolnoki kolóniának. Holott elismertségük országosan éppen ebben az időben teljesedett ki, Kossuth-díjjal, Munkácsy-díjjal értékelték munkásságukat, többen főiskolai tanszéket kaptak, mások a kulturális közélet irányító testületéiben mozgatták művészeti életünket. Fentiekből láthatóan a korabeli médiák állandó szereplői voltak, kiállítások összeállítói, rendezői és több ízben kritikusai is. Kivonulásuk miatt a szolnoki művésztelep megítélése visszaszorult, illetve negatív megítélésben részesült. Hogy kiket és mit veszített el személyükben a város és a müvésztelep, az kitetszik az alábbi névsorból. A sok hazai és külföldi nemzetközi kiállításon sikerrel szereplő és 1940-től vendégművészként nyaranta Szolnokon alkotó Bemáth Aurél 1943-ban törzstagságot nyer. Vagyis már igazi szolnoki müvésztelepi tagnak számít, mikor 1945- ben kinevezik a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanárává. 1947-ben korábban főleg a Magyar Művészetben publikált írásait kötetbe foglalva A művészetről címmel könyv formában is megjelenteti, s 1948—49 között átveszi az újra indított Magyar Művészet című képzőművészeti folyóirat szerkesztését. 1948-ban a frissen alapított Kossuth-díjjal az elsők között tüntetik ki, s ugyancsak elsőként kapja meg Család (=Kovácsék) című képéért az 1950-ben első ízben kiosztott Munkácsy-díjat. 1952-ben addigi tevékenységéért Érdemes Művész címmel tüntetik ki. 1945 után megszakított minden kapcsolatot a szolnoki teleppel, s bár a médiák egyre emelkedő pályájának sikerállomásai idején gyakran megszólaltatták, szolnoki kötődését soha sem említette. így ez a kapcsolódás egyetlen lexikonunkban sem szerepel. Csakúgy, mint Kovács Margit esetében, aki az 1930-as évektől aratta világra szóló sikereit, s 1938—39-ben ugyancsak a szolnoki alkotók körében dolgozott. Pedig — ha a város, a telep — nyilvánvalóvá teszi ezt a kötődését, már csak magának a pályának a során elnyert díjak özöne (a Milánói Triennálékon — IV. [=1933], V. [=1936], VI. [=1939] — való rendszeres szereplése; az 1935-ös brüsszeli, majd 1937-ben a párizsi Világkiállításon elért sikerei — utóbbin az elnyert Diplome d’Honeur) már önmagában is a szolnoki telep jó hírét is keltette volna. Nem is beszélve az úgyszintén elsők között elnyert, 1948-ban neki ítélt Kossuth-díjáról. De szolnoki kapcsolatát ugyanúgy, mint Bemáthét, egyetlen életrajz, egyetlen írás, monográfia vagy lexikon nem tartja érdemesnek megemlíteni. Gáborjáni Szabó Kálmánt a Szolnoki Művészeti Egyesület első ízben 1938-ban hívta meg vendégtagnak, mikor is megkapta a Pólya Tibor halálával megüresedett műtermet. Ettől kezdve nyaranta „vendégeskedett” a telepen, majd 1944-ben elnyerte a törzstagságot. Ebben a minőségében azonban már nem tért vissza Szolnokra, mivel a történelem eseményei Patay Mihály: Az 1948. évi Jász-Nagy- kun-Szolnok vármegyei kalendárium címlapja (fametszet) 51 Uő 1949. 38. 79
