Bagi Gábor et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 17. (Szolnok, 2008)
Néprajz - Örsi Julianna: Társadalomtudományi kutatások a Nagykunságban
repvállalásuk elsősorban a történelmi ismeretek terjesztésében volt kiemelkedő. A szocializmus időszakában mindezt központilag megszüntették. Ez visszaszorította az egyéni szerepvállalást is. Ennek ellenére a tájékoztatás és a híradás nem szűnt meg teljesen. Az 1950-es években még jelent meg helyi újság (Túrkevei Híradó) és az országos sajtó figyelmének középpontjába került ez a vidék a tsz-mozgalom miatt. (Ezek az írások azonban nem helyi szerzők tollából kerültek ki.) Az 1970-es évekre a helyi értelmiség gyűjtött össze annyi erőt, hogy nagy küzdelem árán, de meg tudott jelentetni egy-egy könyvet. A rendszerváltást új városi újságokkal köszöntötték szinte minden nagykun településen (Karcagi Hírmondó, Nagykunsági Hírmondó, Kisújszállás és Vidéke, Mezőtúr és Vidéke, Túrkeve stb.). A városi lapok visszanyerték korábbi szerepüket a helyi közösség informálásában, az ismeretterjesztésben. Már az előzőekből is kitűnt a nagykunságiak affinitása a helyi történelem és a népi kultúra megbecsülése iránt. Kezdetben a városi levéltárakban őrizték a legfontosabb közösségi dokumentumokat és tárgyakat. A Jászkun Kerület megszűnésével a kerületi anyag Jászberényben maradt, míg a városi levéltárak anyagára a második világháborúig a helyi községházán vigyáztak. Nemcsak a világégés okozta károk, de azon döntés is cselekvésre sarkallta a nagykun településeket, hogy elköltöztették a levéltárakat a megyeszékhelyre, azaz Szolnokra. Világossá vált, hogy más intézményekre kell bízni a hagyományőrzést és -ápolást. Az olvasókörök anyagát megkapták a könyvtárak. Az egyesületek megszűntével kulturális tevékenységre a művelődési otthonok kaptak engedélyt. A népi kultúra tárgyi anyagának megőrzésére pedig létrejöttek a városi múzeumok, gyűjtemények — Túrkevén és Karcagon 1951-ben. (A helyi múzeumok ekkor alakultak ugyan, de voltak XX. század eleji előzményeik.) A helyi múzeumok valóban a népi kultúra tárgyi anyagának megőrzésére jöttek elsősorban létre, de bekerültek egyéb területről is anyagok (képzőművészeti alkotások, írásos dokumentumok). A múzeumok vagy a helyi kultúrházak köré fokozatosan szerveződtek a hagyományápolók körei. Szerepük az 1970-es évektől növekedett meg. Erre az időre tehető, amikor a hagyományápolás civil formái és a szakmúzeumi tevékenység szétvált egymástól. A múzeumok egyre inkább a tudományosság felé fordultak, és fő szervezői lettek a tudományos kutatásnak, könyvkiadásnak (Nagykunsági Füzetek, Karcag, Kisújszállás és Túrkeve monográfiája stb.). Ugyanakkor a múzeumok kiállításaikkal jelentős szerepet vállaltak, vállalnak a helyi értékek népszerűsítésében. Egyre inkább a múzeumokhoz kötődnek a „kulcsemberek”. A települések vezetői főleg a rendszerváltás után fordultak a múzeumok és a múzeumi szakemberek felé. A kölcsönös segítség és az együttmunkálkodás eredménye lett a rendszerváltás után az a szülőföldhöz kötődést erősítő mozgalom, amely fokozatosan a helyiből kistérségivé (azaz nagykunságivá, illetve jászkunságivá válik). Ennek a fordulópontja 1995 — a jászkun redempció megünneplésének 250. évfordulója. Ezen egész éves rendezvénysorozat nagy lökést adott a helyi társadalom önszerveződésének, amely lemérhető a civil szervezetek megerősödésében. Eredményei a millennium, az ezredforduló táján már értékelhetők. A XXI. század első évtizedében ismét fordulópont tapasztalható, amikor is az idős generáció szerepvállalását átveszik a fiatalok. A tiszta forrás és az erő megtalálásában azonban az egész társadalom segítségére van szükségük. Ehhez adnak támpontot a kutatásunk során feltárt kulcsemberek élettörténetei. Ugyanakkor a lehetséges ifjú szerepvállalók mellett a közösség fejlődését segítő pozícióban lévő aktív személyeknek is kirajzolódik egyféle cselekvési lehetőségük. A Nagykunságban eddig nem használták ki kellően az innen elkerült vagy idekerült műszaki értelmiség szellemi potenciálját. A gazdasági-pénzügyi területen esetleges szerepet vállalók felkutatásában van még rejtett tartalék. Összegezve a hipotézisként megfogalmazottakra elmondhatjuk, hogy a kisvárosi elit a Nagykunságban — kulcsemberein keresztül — szerepet vállalt a kistérség arculatformálásában. A szerepvállalók leginkább a népi kultúrából merítenek, és a helyi értékekre támaszkodnak. A szerepvállalók azonban nem teljesen azonosak sem a mai helyi értelmiséggel, sem a múlt kisvárosi elitjével. Az egyéniségkutatás terén elért eredményeinket Kulcsemberek című tanulmánykötetünk tartalmazza.25 2. A mikrotársadalom válságban lévő és megújuló vérségi intézményei Kutatásunk másik csomópontja a családkutatás. Feltételeztük, hogy minél stabilabb múltbéli gyökerekre tud támaszkodni egy család, annál jobban képes kivédeni a jelen kívülről érkező negatív hatásait, és annál pozitívabb a jövőképe. Ehhez azonban a generációk együttműködésére, stabil házassági kapcsolatokra, a helyi társadalomba beágyazódott családok mintaadására van szükség. Számba vettük, hogy milyen erőkre támaszkodnak ma a családok, hogyan működnek. Az elemzés hozzásegít bennünket annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy válságban vannak-e napjainkban a vérségi intézmények, vagy megújulásukról beszélhetünk. A Jászkunságban nagy hagyománya van a család genealógiája számontartásának. A XX. század második fele ugyan nem kedvezett e szemlélet átörökítésének, de a mai legidősebb korosztály igyekszik bepótolni, és felvállalja az átadó szerepét, legyenek ezek családtörténeti kutatások, visszaemlékezések, dokumentumok vagy tapasztalatok. A családtörténet megismertetésével hozzásegíti a fiatalabb nemzedéket az elődök munkájának, eredményeinek megismertetéséhez, így az előző generációk tiszteletéhez. A fiatalabb nemzedék így olyan közeli példaképeket kaphat elődeitől, amelyek inspirálhatják a célok kitűzésében és megvalósításában. A többgenerációs értelmiségi családokban ez természetesebb, mint a társadalmi rétegek közötti 25 ÖRSI Julianna 2002. 391
