Bagi Gábor et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 17. (Szolnok, 2008)
Régészet - Patay Pál: Régészeti kutatásaim Szolnok megyében
muzeológusa voltam, a Minisztérium (a folyton változó akkori nevét már elfelejtettem) kirendelt Tiszafüredre az ottani múzeum régészeti anyagának újraleltározása végett, mivel a régi leltárkönyv a háború alatt elveszett volna. Azt tudtam, hogy Tariczky Endre, a község egykori plébánosa, még a XIX. században létesített ott egy múzeumot és azt is, hogy ott — talán 1948-ban vagy 1949-ben — a Közgyűjtemények Országos Főfelügyelősége, mint akkori főhatóság, azon jelszó alatt, hogy „falumúzeumokat” kell létesíteni, nagy garral egy új régészeti kiállítást is létrehozott. A Minisztérium közölte, hogy a múzeum a tanácsháza épületében van, és egy Szigeti nevű rajztanár annak a megbízott vezetője. Megérkezve Tiszafüredre, az állomástól 2—2,5 km-re lévő tanácsházát nem volt nehéz megtalálnom. Emeletes épület. Bementem. A bejárattól balra lévő szobában három 20 év körüli leányzó ütötte az írógépet. Amikor megkérdeztem, merre van a múzeum, ők csak néztek. Ők ilyenről soha nem hallottak! Hiába erősködtem, hogy annak a tanácsházán kell lennie, egyre csak cáfolták. Szinte készek lettek volna esküt tenni, hogy olyan ott nincs. Mit volt mit tennem, elmentem az iskolába, megkerestem Szigeti tanár urat, aki fordult mindjárt velem vissza a tanácsházára. Kiderült, hogy pontosan a lánykák feje fölötti helyiség volt a múzeum. Nagy sikere lehetett, sokan látogathatták a néhány évvel korábban, komoly államköltségen installált kiállítást! Szigeti igen szívélyesen fogadott; a lakásán is szállásolt el. Egy beszélgetés során megkérdeztem, foglalkozik-e behatóbban a múzeumi terület valamelyik szakágával. — Hogyne — felelte — néprajzzal; rajztanár vagyok. A tószegi ásatásra való kirendelésemet annak köszönhettem, hogy a disszertációmból kifolyólag4 bronzkoros régésznek könyveltek el. Viszont ezt követően az érdeklődésem a rézkor, közelebbről a bodrogkeresztúri kultúra felé irányult. Már a háború előtt végigjártam az alföldi múzeumokat (Szolnok kivételével), hogy anyagot gyűjtsék egy, a kultúráról írandó monográfiához. (Azóta sem született meg, csak egy rövid német változata.)5 Az anyaggyűjtést a háború után is folytattam. Azért, amikor tudomást szereztem arról, hogy 1950-ben Kunszentmártonban az Érparton, a traktorállomás építése során a kultúrának egy temetőjére találtak rá, és Kaposvári Gyula két, a feldúlt sírok mellékletét képező edényt be is gyűjtött, leutaztam Szolnokra, majd vele a lelőhelyet is megtekintettem. Sajnos, arra nem nyílt lehetőség, hogy ott leletmentő ásatást végezzünk. A „kunszenti” (ahogy a környékbeliek Szentmártont általában nevezik) utamnak volt egy másik célja is. Az ugyancsak a helység határában, Pusztaistvánházán még 1925-ben és 1927-ben feltárt rézkori temetőről írt kiváló monográfiájában Hillebrand Jenő említi, hogy a négy edénymelléklettel ellátott, „észak felé orientált” (azaz jobb oldalán fekvő) 14. számú sírt nem bontották fel, hanem „in situ” Kunszentmártonba szállították. „Csak ott lesz megállapítható, hogy az obiigát kést odahelyezték-e?”6 Felkerestük Turcsányi István nyugalmazott tanárt, aki annak idején az ásatásnál hathatós segítséget nyújtott Hillebrandnak, sőt egy helyi gyűjtemény létrehozásán is fáradozott. Reméltük, hogy tud tájékoztatni a sír és a leletek sorsáról, esetleg meg is tudja mutatni nekünk azokat. Meglepetésünkre közölte, hogy a sírt ugyan beszállították az egykori polgári iskolába, de az sohasem lett felbontva. A háború idején, a front közeledtekor, nehogy károsodás érje, az iskola udvarán elásták. Azóta sem vették ki a földből. Amikor arra készültem, hogy a bodrogkeresztúri kultúra még közöletlen temetőit, illetve azok leleteit ismertessem,7 szerettem volna erről a sírról is megemlékezni. Ehhez azonban a sírt újból fel kellett volna tárnom. 1957-ben kaptam is költséget ehhez az „ásatáshoz”. Sajnos Turcsányi már nem emlékezett pontosan arra, hogy az udvar melyik részén ásták el a ládában lévő sírt. A most már gimnáziumként működő iskola udvarának meg nagy részén nagy mennyiségű tűzifa volt rendben felhalmozva. A szabadon maradt részeken húzattam is kutatóárkokat, de a ládára nem találtunk rá. Arra meg nem volt lehetőség, hogy a tűzifát máshova rakjuk át. így a munkát eredménytelenül félbe kellett hagynunk. Lehet, hogy a sír még most is ott rejtőzködik a földben... Az érparti leleteket azonban ismertetni szándékoztam. Viszont akkor Szolnokon még nem volt lehetőség azok lefényképezésére. Egy szép napon ezért leutaztam Szolnokra és — szabály ide, szabály oda — Kaposvári hallgatólagos beleegyezésével a két nagyméretű edényt (az egyik egy csövestalpú korsó, 42 cm magas) bepakoltam a hátizsákomba, és felutaztam Budapestre. A Nemzeti Múzeumban már várt Karáth József fényképész; azonnal le is fényképezte azokat, én meg még aznap délután fordultam velük vissza Szolnokra.8 Turcsányi egyébként mutatott nekem egy 21 cm hosszú, retusálással gyönyörűen kidolgozott tűzkő lándzsahegyet. Még az 1920-as években egy diák adta az iskola gyűjteményének, Turcsányi szerint azzal, hogy Szelvényben az Ötdombon találták. Az első pillanatban felismertem, hogy az idegen a hazai leletanyagban, és lengyel- országi eredetű kell legyen. írtam is azonnal egy tanulmányt,9 hogy ez cserekereskedelem útján a Bug vidékéről importált darab, és az állítólag vele együtt talált kőkés alapján a bodrogkeresztúri kultúra egy sírjából származhat. Utólag, immár 50 év távlatában is fel-felmerül bennem a kétely, hátha a lándzsahegyet nem a rézkorban importálták, hanem az első világháború során egy lengyel földön lövészárkot ásó baka találta, és emlékként hozta magával haza Szelevénybe. Hiába, csak hiteles leletekre lehet építeni! Tóth József nagykörűi lakos 1958 őszén jelentette, hogy a község határában, a Hidasháton, a Tisza egy sír csontvázát félig kimosta. Akkor az ország egész területén a 4 PATAY Pál 1938. 7 PATAY Pál 1961. 5 PATAY Pál 1974. 1—71. 8 PATAY Pál 1961. 40. XVIII.t. 1—1 6 HILLEBRAND Jenő 1929. 22. 9 PATAY Pál 1958. 29—33. 120
