H. Bathó Edit – Gecse Annabella – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 16. (2007)

Balázs Lajos: Egy ősi házasságkötési rítus székelyföldi kétarcúsága

hogy külső tanú is legyen, meghívják, szintén bizalmi alapon, a legény keresztszüleit is. Csíkszentdomokoson, a népi jog elve szerint, „a leányt, ha egyszer odavitték a legényes házhoz s békontyoltáh, onnat el nem hozhassák. " Ezt igen jól példázza a fenti és sok más hasonló történet: hivatalos jogi úton követeltek anyagi kártérítést, de a leány erőszakos visszaszerzésével többet nem próbálkoztak. Mivel a népi jog nem ad lehetőséget a fellebbezésre, a békontyolás ténye előtt megadták magukat. A békontyolás jogi és erkölcsi súlyát, történelmi, de fontossági elsődlegességét illusztrálja szerintem az a tény is, hogy a leányszöktetést meg lehetett/meg lehet ejteni a lakodalom idején is, annak ellenére, hogy a polgári és egyházi esküvő már megtörtént, de semmi esetre sem a kontyolás után. Tehát a leány szöktetés erkölcsi-jogi időzítésében fontosabb szempont a szokásjogi rítus. A párválasztásnak, házasságkötésnek ezt a módját a törvény nem szentesíthette gyorsított eljárással. így elfogadhatónak tartom azt, hogy egy pogány rítus népi szokásjogi rangra emeléséről van szó a kivételes párválasztási, házasodási esetekben attól fogva, hogy a házasság szentesítése az állami és egyházi intézmények illetékessége lett. Ezt csakis az tehette lehetővé, hogy a békontyolás házasságkötő szertartás lehetett, amit, mint láttuk, később az egyházi, majd a hivatalos esketési rítus kiváltottak. Átkerült, mint sok más hasonló rítus, a lakodalom szokásrendjébe: asszonnyá avató szertartása lett belőle, különálló beavató rítusként él tovább, de a bemutatott kivételes esetekben önálló, sőt autonóm jogi rítusként veszik elő. A menyasszonyi koszorút mint jelt, díszt és szimbólumot a vétség miatt mellőzni kell — ez a szankció! —, az illegitim átmenetelt viszont mégis kell legitimizálni: erre a békontyolás rítusa és a fejkendő felkötése a megoldás. Az elszöktetett, aztán bekontyolt leány rítusa felmenti az így létrejött kapcsolatot az „összeálltak" minősítéstől, ideigóráig elfogadtatja, a család és közösség szemében megtürhetővé, de ami ennél is fontosabb, és ez jogi szempont, visszafordíthatatlanná teszi a sorsfordulatot. íme, miben látom a kontyolás/bekontyolás rítusának kétarcúságát. A kontyolás mint eltávolító/beavató rítus hajdani fontosságára utaló feltételezésemben Tárkány Szűcs is megerősít: ,,A kontyolás társadalmi státusváltozást jelző funkciójára következtetni enged az is, hogy a megesett leányokat is felkontyolták, többnyire komaasszonyok vagy barátnők. Ez tehát még ebben az esetben is a nyilvános' 18 sagra tartozott. 16 A tridenti zsinatig (1563) nem volt szükséges az egyházi aktus a házasság érvényesítéséhez. „A házasság népi jellegű volt és a család keretén belül maradt." (Vö. SUMNER, William Graham 1978.612.) 17 Az ókori Indiában és Rómában, a germánok körében ősidők óta „...a házasság jogi követelményei attól a pillanattól fogva léptek életbe, mihelyt a házaspárra ráborították az ágytakarót. Ezt kellett a tanúknak tanúsítaniuk." (SUMNER, William Graham 1978. 606.) 18 TÁRKÁNY SZŰCS Ernő 1981. 400. A szerző egy Zemplén megyei presbiteri jegyzőkönyvet is idéz egy megesett leánnyal kapcsolatban, akit „...a Helység bírái a Falu Házánál felkontyolták..." (Uo.) Néhány erdélyi román faluban, de inkább az Érchegységben a megesett lányt egy kerítéshez, nyárfához vagy akácfához vitték, A szöktetés jelenségének visszaszorítására szolgál az erőteljesen erkölcsi, etikai, társadalmi, de anyagi vonatkozású szankció. A szöktetéshez társított békontyolás csak enyhít a vétségen, de nem menti fel az elkövetőt a vétség teljes súlya alól. A békontyolás a székelység sajátos házasságkötési rítusa? Nyitott kérdés marad számomra az, hogy a házasságkötésnek kontyolással végrehajtott módja, a magyarságon belül, valóban csak székelyföldi gyakorlat volt-e, és a Székelyföldön belül is meddig terjedt. Egyféle survival-ként Csíkszentdomokoson bukkantam rá, a többi csíki, gyergyói falvakban nem tudnak róla (noha szokáskutatás sem történt igazában), tudtommal a szakma sem említi.

19 Kérdésemre, ha nem is teljes aspektusaira, egy 1631ben, Marosvásárhelyen készült tanúkihallgatás jegyzőkönyve meglepő adatokat szolgáltat.

20 A vallatás tárgyát két székely, a vásárhelyiek által — úgy tűnik — nem ismert, nem elfogadott násza képezi. Fontos megjegyezni, hogy a XVII. századból való tanúvallomásokat tartalmazó gyűjtemény igen sok „paráznákról szól", akik csaknem valamennyien magyarok, mégis csupán ennek a pernek a vádlottjait és a vétség közreműködőit nevezik következetesen székelyeknek, mintha tudatosan el akarnának határolódni az elkövetőktől. A törvénytelen nászt elkövető két székely fiatal (származási helyük nem derül ki, egy halovány utalás történik Háromszékre) előbb Bácski Györgynél ,,haltának, de akkor semmi gonoszt nem cselekedtenek. " Aztán ,,Szabó Miklósnak mentenek aratni, s ott ismerkedtek meg egymással — annak utána úgy mentek osztán Fazakas Mártonni, s ott lett mi lett közöttük. " Hogy mi lett, arról már Fazakas Mártonné vall a törvény előtt: ,,Az mikor az én házamhoz jöttek, én azt nem tudom, leány volt-e vagy asszony, de tudom, hogy vasárnap virradólag együtt hálának ez az fogoly legény az asszonnyal az én pajtámban — még én magam vonám be az pajta ajtaját —, de én nem tudom, ha felesége volt-e avagy nem, csak hogy hallottam, hogy urának hítta az asszony a legént s az legény is feleségének hítta. " bekontyolták, háromszor megkerülték, miközben mondták: Isten szolgája, esküdj meg a kertsassal, nyárfával vagy akácfával. Ezzel a rítussal elismerik asszonynak. Az a viselkedési szabály jár ki neki, mint a megözvegyült asszonynak. (Vö. MARIAN S. FI. 2000b. 518—519.) Csíkban az elszökött vagy elszöktetett leányról szokták mondani, hogy „Az is férjhez ment a kert- vagy kapusashoz." 19 Például a Lakodalmi szokások. Mátkaság, menyegző (Szcrk. GYÖRGYI Erzsébet) 2001 tanulmánykötetben négy tanulmány is foglalkozik a kontyolással, leányszöktetéssel, egy külön a szöktetés szokásjogi vetületeivel, de egyik sem tesz említést a kontyolás általam leírt valamilyen változatáról. 20 VÍGH Károly 1999. 109—112. 90