H. Bathó Edit – Gecse Annabella – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 16. (2007)

Bartha Júlia: Nem a ruha teszi az embert!

'BOKORVIRAG ALJ KOSZORÚ 23. kép. Kunsági kisbunda szabásvonala kisbundát, aki tehetős volt, akit társadalmi státusa erre feljogosított. Aki érdemtelenül viselte, megszólták. Barna alapon fekete szücsselyemmel hímzett bunda gyaníthatóan keleti örökségünk, párhuzamait a Kaukázusban élő török népcsoportoknál is megtalálhatjuk. Szabása egyenes vonalú, egy-egy juhbőrből szabott elej- és hátbőrhöz vállon összevarrt, kétfelől oldaltoldással vállhoz kerekített. Megegyezik a férfibundák szabásával, csak annál rövidebb, épphogy csípő alá érő. Hazai írásos emlékünk viszonylag kései: sem az 1760 körüli túrkevei tanácsi, sem a Jászkunság 1780. évi árszabása még nem említi. A kisbundára utaló első adatot a mezőtúri céhiratokban találunk 1826-ból. A Nagykunsággal határos területekre is eljutott, a hajdúsági, észak-bihari, dél-borsodi, hevesi területekre, elsősorban a vásározók révén, majd a helybéli mesterek is átvették. A debreceni vásárokon jelen volt az egész Tiszántúl, a mezőtúri szűcsök Sarkadig és Váradig is elvitték portékáikat. A nagyobb kunsági városokban 15—20 szűcs is megélt. Vagy önálló céhet alkottak, vagy összeálltak szabókkal és más iparosokkal. Hívták kunbundának, túri vagy karcagi bundának, gallérbundának és kerekbundának, ha nagyon bő volt, fodros bundának. Az emlékezet több kiváló szűcsmester, így a kisújszállási Gaál Sándor, a kunhegyesi Szabó Pál és Szabó Imre, Szabó Lajos, a kunmadarasi Üstökös Sándor nevét őrizte meg. 24. kép. Kunsági kisbunda díszítése A kunsági kisbunda legfontosabb megkülönböztető jele a sajátos ornamentikája volt. A Kunsággal határos vidékek díszítésmódjában felismerhetőek a kisújszállási vagy madarasi mesterek stílusjegyei. Igen drága volt egy kerek bunda. Ára olykor egy hold föld árával is vetekedett. A férjhez menő lányok szándokládájának tartozéka volt, illett új asszonyként abban menni a templomba. A 19. század második felétől a parasztgazdák asszonyai hordták, iparos és polgárasszonyok nem. Lassan kiment a divatból olyanynyira, hogy az 1900-as években már csak idős asszonyok viselték, az I. világháború után pedig már alig készült néhány példány. Szabása és hímzése A festett bőröket szabás előtt hímezték. Úgy választotta a mester a bőröket, ahogy azt a bunda elejének, oldalának, vagy a hátának szánta. A szabás komoly szerkesztési munkát igényelt. A mintákat rézgálicba mártott lúdtollal rajzolta rá a bőrre, először a nagyrózsákat, szárakat, aztán a rozmaringleveleket és végül a bimbókat. A legügyesebb mesterek fejből rajzolták a mintát, mások sablont, később nyomódúcokat használtak, de ismerünk olyat, akinek egy gyűszű is elég volt a virágozáshoz, ugyanis a legtöbb minta kirajzolható gyűszűnyomból is. A sokmunkájú mester nem hímzett, csak írta a mintát, szabott és összeállította a bundát. A híres kisbundás szűcsöknek 5—6 varróasszonyuk volt, akik otthon selymeztek, bedolgozók voltak. Egy-egy munkás darab elkészítése három hétbe is beletellett. Ornamentikája Kezdettől fogva egyöntetű a díszítése, hármas tagozódást mutat: legalul van az aljkoszorú, ami 5—7 cm széles körbefutó folyódísz. Fölötte a bokorvirág kompozíció, efölött csengősor és hálózás helyezkedik el. Ezek felett még két-három sor keskenyebb folyóminta, majd legfelül az erőteljes, 5—6 cm széles vállkoszorú. A 19. század utolsó harmadától csaknem minden kisbundát fekete selyemmel hímeztek. Az ornamentika nem túl gazdag, ám ízléses elrendezése miatt rendkívül szép összhatást mutat. 25. kép. Kunsági kisbundás asszony kerámia 58