H. Bathó Edit – Gecse Annabella – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 16. (2007)

Bartha Júlia: Nem a ruha teszi az embert!

be." Ezzel is a görög kereskedők malmára hajtották a vizet. Aminek az lett az eredménye, hogy az addig szinte kizárólag kék-fehér köznépi, vagy parasztviselet lassan színesedni kezdett, jóllehet, teljes pompájában a redempciót követően, a parasztpolgári fejlődés megerősödésével teljesedett ki. Bél Mátyás 1730-ban járta be a Jászkun kerületet. Megfigyelései rendkívül érdekesek a kutatók számára. Jellemvonásokat, földrajzi adottságokat és természetesen a viseletre vonatkozó adatokat is tartalmaz a leírása: „Különben testük erős, és azt sajátos ruhába, többnyire kékbe, néha fehérbe öltöztetik. Egyaránt csinosak a férfiak és a nők, de a nőkben nagyobb a tisztelet a férfiak iránt, ámbár csintalanabbak is a férfiaknál. A fiatal nők ugyanis, amikor férjhez mennek, a többi magyar szokása szerint otthon maradnak, ha férjük távol van a földön, és a legelső adandó alkalommal tiltott szerelemre lobbannak, és megszegik férjük iránti hűségüket. Ritkán található itt tizenöt esztendősnél idősebb hajadon leány, ha szép. "

23 A női viseletben nagy korszakváltás következett be a 17. században. Addig a szoknya még általánosan a vele egybeszabott vagy összevarrott korcoványnak is nevezett ujjas vagy ujjatlan derékrésszel együtt készült. A derékrész alatt, alsónemüként csak az 1650-es években (valószínűleg francia hatásra) jelent meg a halcsonttal vagy náddal merevített mellfűző.

24 Az 1630-as évektől már az aljtól különvált a derék, az Európa-szerte magyaros viseletnek számító nyitott váll, magyar váll pedig a 18. századi árszabásokban jelenik meg. A derékrésszel összevarrott szoknya ugyan sohasem ment ki a divatból (a négyfalusi csángók lánykaviselete még őrzi) azonban a 17—18. század fordulójára a szoknya önálló viseleti darabbá vált. Ha megvizsgáljuk a magyar népviseleti darabokat, láthatjuk, hogy szabásuk, díszítésük egyes részletei történetileg különböző korszakokból, a kelet—nyugati határok különböző irányaiból és a saját gondolatiságból, a természeti körülmények szükségteremtette megoldásaiból alakultak ki. A fenti megállapítások nagy vonalakban jellemzőek a Kárpát-medence magyar nyelvterületére, a Kunság azonban, amint azt láttuk, elválik a többi tájegységtől. Ez a viseletben is megmutatkozik, markánsabban jelennek meg a keleti hatások. Mindez jórészt annak köszönhető, hogy a pásztorhagyományokat szinte a 20. század elejéig megőrizték, a mezővárosi szervezetben élő városok mindenre tekintettel voltak, de leginkább arra figyeltek, hogy új dolgok „ne mételyezzék" az ifjúságot, okot adva a „cifrálkodásra." Hozzá kell tennünk még azt, hogy a református ember puritán ízlésű, nemigen tűrte a cifraságot a viseletében sem. 17. 16. kép. Csikósok (viseleti rekonstrukció) Mivel a köznépi viseletekről képes ábrázolás szinte nem is maradt fent, nehéz a rekonstrukció. A festők nemigen találtak megörökíteni valót a paraszti viseletben. Néhány rajz ugyan megmaradt a várábrázolásokhoz kapcsolódóan, de ezeket rendszerint emlékezetből rajzolták. A református eklézsiák anyakönyveinek ábrázolása is figyelemre méltó forrás, de ezek is erősen stilizált rajzok.

25 Még a legtöbb figyelmet a hajdú-viselet kapta, mert közel állt a népviselethez, de a Nagykunságról ilyenek nem maradtak ránk. A viselettörténet áttekintéséhez forrásul leginkább az iratok szolgáltak, főként a körözési iratok, körözőlevelek, futólevelek, mert olyan személyleírást adtak a körözöttről, amelyről jól felismerhették. A mindennapi viseletet írták le. A kunsági viseletről más tájegység körözési irataiban találhatók adatok. A tilalmak, rendeletek az erkölcs nevében üldözték az új divatot, a rendeletek gyakran előírták, hogy mi az erkölcsösnek tartott viselet — ami többnyire a már megszokott, régi volt. A mesteremberek céhekbe tömörültek, a céhek érdeke az volt, hogy az árucikkek árát emeljék, a közigazgatási hatóságoknak pedig joguk volt árakat megszabni. A limitációk ily módon leírják a ruhadarabok árát is és természetesen magát a ruhát is. A Jászkunság legrégibb árszabása 1755-ből való. Túrkevén 1760-ban szűcsök és a csizmadiák munkáit limitálták. A Jászkunság teljes területére vonatkozó második árszabás 1780-ban jelent meg, a harmadikat 1812-ben adta ki a Hármas Kerület. A viselettörténeti kutatás forrásául használhatók a céhiratok. Az artikulusok leírják a remekelés módját, a jegyzőkönyvek pedig a határozatokat. Tiltották az újításokat, az egyéni kezdeményezéseket, és igen szigorúan felléptek a rosszul dolgozó kontárok ellen. A végrendeletekben és leltákép. Legényke magyaros viseletben (2006. Kisújszállás) 23 BÉL Mátyás 1975.24. 24 FLÓRIÁN Mária 1993. 109. 25 GULYÁS Eva 1994. 54