H. Bathó Edit – Gecse Annabella – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 16. (2007)

Zsolnay László: Isten, Ember, Jó és Rossz

Hasonló nézeteknek ad hangot John Hick annak alapján, amit Szent Ireneusz egyházatya álláspontjának vél: a rossz jelenléte a világban szükségszerű, feltétele az ember tökéletes fejlődésének. Hick annak feltétele szerint értelmezi a rosszat, hogy Isten nem akarta ráerőltetni magát teremtményeire. Továbbá, hogy az ember bűnre hajló természetű, mivel Isten ilyennek teremtette, de egy rossz elemeket tartalmazó világban is képes felemelkedni, méghozzá éppen azért, mert lehetőségében áll a rosszal szembesülve fejlődni. A világban előforduló rossz jelentős részben emberi cselekedetek következménye. Nem lett volna szükséges, hogy ez a rossz megtörténjék — de ha világunkban szabad emberi lények is élnek, akkor ezeknek rendelkezniük kell azzal a lehetőséggel, hogy akár erkölcsileg rossz tetteket is végrehajthassanak, hiszen amennyiben ez nem áll módjukban, úgy nem igazán szabadok. Márpedig jobb egy szabad lényeket tartalmazó világ, mint egy robotokkal teli. Isten tehát az ember teremtésekor a következő alternatívával szembesült: vagy olyan világot teremt, amely mentes az erkölcsi rossztól, vagy pedig olyat, amelyben fennáll az ilyen típusú rossz valóságos lehetősége. Egyes szerzők megkísérelték a szabad akarat védelmét kiterjeszteni az emberi cselekedetektől függetlenül előforduló fájdalom és szenvedés problémájára is. E szerzők úgy vélik, hogy ez a rossz nem emberi lények szabad választásainak eredménye. Ágoston például azt állította, hogy ez bukott angyalok müve, akik saját elhatározásuk alapján képesek pusztulásba dönteni az anyagi világot. Hasonlóan vélekedik C. S. Lewis, aki szerint ésszerű dolog feltételezni, hogy valamely erőteljes, de teremtett hatalom már a rosszon munkálkodott a világban ... még mielőtt az ember megjelent volna a színen. Alvin Plantinga szerint lehetséges, hogy a természeti rossz nem-emberi személyek szabad cselekedeteinek következménye. E személyek több jót tesznek, mint rosszat, Istennek pedig nem állott hatalmában olyan világot teremteni, amelyben az említett nem-emberi személyek cselekedetei még nagyobb arányban lennének jók, mint rosszak. Az érvek számosak, de a vita még koránt sem dőlt el. J. L. Mackie álláspontja ezzel kapcsolatban az, hogy Isten létrehozhatott volna olyan világot is, amelyben kizárólag szabad, ám mindig helyesen cselekvő lények élnek, s hogy ezért Isten nemlétére következtethetünk abból a tényből, hogy a ténylegesen létező szabad lények nem cselekszenek helyesen.

12 Míg a patrisztika filozófusai a hit Istenét állították, Rousseau és deista kortársai, majd Kant is, már a filozófusok Istenét, aki magára hagyta az embert. Viszont az orosz vallásbölcseleti gondolat az „Istenemberség" kifejlesztett gondolata, amennyiben az ember dolga a tökéletesedés, a megistenülés. Ennek érdekében jelent meg közöttünk Isten kreatív tetteként Jézus Krisztus, az Istenember. „ Tanításán és életén keresztül, amely a morális gonosz kísértései felett aratott győzelemmel kezdődött, s a feltámadással ért véget, ami a fizikai gonosz, a romlás és a halál 12 DAVIS, Brian 1999. 44—54. 13 Az orosz vallásbölcselet virágkora 15. feletti győzelem — ezzel az igaz Istenember megnyitotta az ember számára Isten Országát" — írja Szolovjov. A tökéletesedésben az ember nem csak teremtmény, hanem teremtő is, Isten partnere, akiben Isten önmagára akar ismerni, s akinek az a célja, hogy általa Isten önmagára ismerjen. A tökéletesedés: folyamat, amelyben az ember Isten szava szerint lerázza magáról mindazt, ami nem felel meg neki. Állandó munka az idők végezetéig, a lélek munkája. E munkával pedig az ember folyvást meghaladja önmagát. Az orosz eszme Isten országa felé vezérlő tanítás, kivált Tolsztoj, Bergyajev és Szolovjov esetében, eltérve a századfordulón tért nyerő nyugati életfilozófiáktól. Ezekből ugyanis (az élet, mint a hatalom akarását, mint az ember jövőjét hirdető Nietzsche kivételével) hiányzik a profetikus elem. Bár a teremtő fejlődés megfelelni látszik a tökéletesedésnek. A tökéletesedés az ember meghívása az üdvösségre.

13 Losszkij ezeken az alapokon nevelkedve fokozatosan fejlesztette a nyugati hatásoktól mélyen érintett, mégis önálló rendszerét. Elfordult mind a puszta tapasztalatra szorítkozó pozitivizmustól, mind attól a gondolattól, hogy a dolgokat önmagukban nem ismerhetjük meg, ahogyan Kant tételezte. Nála a személy többszörösen is szabad: szabad az eleve meghatározott környezettől, a saját múltjától és szabad az Atyától, mivel Isten szabadnak teremtette. Isten a kegyelem erejével, nem pedig a természet kényszere által hat a világra. A cselekvők személy feletti együttműködésre képesek, de nem szükségszerű, hogy ennek folytán elveszítsék individualitásukat. Losszkij mindig a perszonalizmus pozíciójából indul ki, az alapvető értéket a személyben látja. De látja egyben a szabadsággal való visszaélés veszélyét is, a majdnem kiirthatatlan önzést, amely csábításával a gonosz útjára taszítja az embert. A szabadság Isten legnagyobb ajándéka, tehát nem lehet rossz, csak meg kell tanulni helyesen élni vele. Losszkij szerint a világ mint tökéletes szerves egész még inkább csak elvben létezik, semmint valóságban, s a fejlődés mellett a bomlás, a széthullás eshetősége is fennáll. A szabadság és a személy kitüntetése következtében azt gondolhatnánk, hogy Losszkij a szabadság feltétlenségét állítja, mint az egzisztencializmus ateista ága tette azt főként a második világháború után. Pedig másról van szó: a szabadságról, mint metafizikai tényről, amelyet az Isten által beleírt individuális eszmény jegyében követ vagy elutasít az ember. Losszkij szerint a rossz az akarat folyománya, amennyiben sátáni erőként pusztításra és hatalomra tör. A gonosz akarat pedig a végletes önállításban gyökeredzik, amely felemésztő formákat ölthet. A gonosz útján haladva a gőg az embert a Sátán körébe vonja, ennek azonban megvannak a belső határai: a pusztítás feltételezi a pusztítás tárgyát, és így a végletes önállítás magányába és lelki összeomlásba sodorja az egyént, arra mutatva rá, hogy a gonoszt szolgálva is megvan a remény annak megtagadására. Losszkij valójában Órigenész nézetét vallja, mely szerint végül maga az ördög is feladja majd önhittségét, és vissza fog térni Istenhez.

14 14 Uo. 358, 359. 416