H. Bathó Edit – Gecse Annabella – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 16. (2007)

Zsolnay László: Isten, Ember, Jó és Rossz

A rossz jelenléte a világban szükségszerű, feltétele az ember tökéletes fejlődésének. Továbbá, hogy az ember bűnre hajló természetű, mivel Isten ilyennek teremtette, de egy rossz elemeket tartalmazó világban is képes felemelkedni, méghozzá éppen azért, mert lehetőségében áll a rosszal szembesülve fejlődni. Cél volt a szabad akarat védelmét kiterjeszteni az emberi cselekedetektől függetlenül előforduló fájdalom és szenvedés problémájára is. Ágoston, mint láttuk, például azt állította, hogy ez bukott angyalok műve, akik saját elhatározásuk alapján képesek pusztulásba dönteni az anyagi világot. Rokonszenvvel olvasom a korai szerzőket, s kissé félve kezdek hozzá a témában nem mellőzhető Kanthoz. A rendszerező német elme talán elveszi a történet szépségét. Nem tudtam, hogy a Rosszat tárgyalva ő kitér-e egyáltalán a bűnbeesés bibliai történetére. Úgy véltem, hogy az ő vallásossága s az a véleménye, hogy Isten és ember közé nem kell egy közvetítő papi rend, a Biblia történeteit sem magyarázza soha szó szerint. S mégis megtaláltam:

9 Egész jó összhangban van ezzel az írás elképzelése, amely a rossz eredetét mint az emberi nemben való kezdetét ábrázolja, amennyiben történetileg adja elő, az, amit a dolog természete szerint elsőként kell elgondolnunk, itt időben elsőként jelenik meg. Az írás szerint a rossz nem valamilyen alapvető, rá való hajlandóságból származik, akkor ugyanis nem eredhetne a szabadságból, hanem a bűnből (amin a morális törvénynek mint isteni parancsnak áthágását kell érteni), s az embernek a rosszra való minden hajlandóságot megelőző helyzete az ártatlanság állapota. Mint ahogyan ennek az embernél, e nem tiszta, hanem hajlamok kísértette lénynél lennie kell, a morális törvény első formája a tilalom volt. Ott bujkál a gondolatok között valamilyen ellenállás, Kant az írás elképzeléséről beszél, s visszatér saját elgondolásához, a törvények, morális törvények betartásához, s a törvény szelleméből való tiltás meg nem szegeséhez. Aki a törvényeket betartja, jó. Aki nem, rossz. A rossz így a bűnből keletkezik. így a törvények betartásának tudatos döntéssel az egyén maximáihoz kell tartoznia. Az ember eredetileg a Föld minden javának tulajdonosává tétetett, de ezt másodlagos tulajdonosként birtokolta ura és teremtője mint elsődleges tulajdonos alatt. Ugyanakkor jelentkezik egy gonosz lény (hogy hogyan vált gonosszá s urához hűtlenné, hiszen kezdetben jó volt, az nem ismeretes), aki bukásával elvesztette mindama tulajdonát, melyet az égben bírhatott, s most másikat akar szerezni a Földön. Lévén magasabb rendű lény, földi és anyagi tárgyak nem szerezhetnek neki élvezetet, így a lelkek felett akar uralomra szert tenni, még pedig oly módon, hogy az ősszülőket uruktól eltérítvén a maga híveivé teszi, és így aztán sikerül magát a föld minden javának elsődleges tulajdonosává, azaz e világ fejedelmévé föltornáznia.

10 Vajon vereséget szenvedett a jó? A kérdés ősi és a válasz is az. A szabad akarat, mellyel felismerjük a jót, és esetlegesen választjuk is, a legfontosabb a téma kultúrtörténetében. Hisz jönnek majd a görög bölcsek, s jön majd Jézus is, aki megteremti a lehetőséget a jó választására, s az ember nemesedhet történelme folyamán. A bibliai történet ürügy Kantnak — érzésem szerint — saját gondolatainak kifejtéséhez. Nem magyarázza az eseményeket, nem nyomozza, hogy ki volt a gonosz, hogy lett azzá, ahogy mondja: Láthatjuk, ha erről az életteli s a maga kora számára valószínűleg egyedül közérthető elképzelésmódról lehántjuk misztikus burkát, szelleme és racionális értelme minden világban és minden időben gyakorlatilag érvényes és kötelező erejű, ugyanis minden ember elégségesen közel áll ahhoz, hogy megismerhesse belőle kötelességét.

11 Az ember, aki természetétől fogva rossz, tehát a törvények betartásával, a kötelességének a felismerésével az igazi erkölcsi alaptételeket, ha befogadja, s önhibájából nem tévelyedik el, elérheti a jót. Kant végül is a teológiai vallás helyett egy morális vallást ajánl fel az embereknek, mely nem a papok vallása, hanem az egyén legbensőbb magánügye. A tiszta ész határai közé szorítja a vallást, s így Isten is a morálisan jó princípiuma, megszemélyesítője. Bennünk van tehát a jó is, de a rossz is. De hogy hogyan került belénk, az nem világos. A Biblia szimbolikus igazságokat közvetít, így a Paradicsomból való kiűzetés szintén szimbólum, mely az ember jövő vállalását is jelképezheti. Kant nem igazán hiszi az eredendő bűn öröklődését emberről emberre. Sőt szerencsétlennek tartja ezt. Mindig az adott cselekvést kell mérlegelni, s nem is a rosszra való hajlandóságot, hisz emellett lehetnek cselekedeteink még jók, ha pl. a törvények tisztelete győz hajlandóságunk fölött. A korai gondolkodóknál a Rossz jelenléte a világban nem kérdőjelezte meg Isten létét, később azonban Isten létének egyik legjelentősebb ellenbizonyítékává vált. A rossz problémája elsősorban a teizmus számára jelent nehézséget. A teisták úgy tartják, hogy Isten mindent tudó és tökéletesen jó. A rossz problémája tehát azt a kérdést veti fel, hogy Isten létezése miként egyeztethető össze mindazzal a fájdalommal, erkölcsi romlottsággal, amellyel életünk során találkozunk. A rossz problémájának egyik lehetséges megközelítése valóságának tagadása. E felfogás szerint a rossz minden látszat ellenére csak illúzió. Egy másik megközelítés büntetésnek fogja fel a rosszat, melyet Isten jogosan szab ki az emberekre. Szokásosabb azonban amellett érvelni, hogy bizonyos mennyiségű rossz megléte szükséges feltétele a jó meglétének. Isten a rossz létével hangsúlyozza a jót. Richárd Swinburne próbaképpen elképzeli, hogy Isten a fentiek helyett valami más módon ismertet meg minket a világ működésével és saját cselekvésünk lehetőségeivel. Isten ugyanis megtehetné, hogy szóban tájékoztat bennünket ezekről a dolgokról, de ez azzal járna, hogy senki sem kételkedhetnék többé Isten létezésében, ezért mindenki kénytelen lenne elfogadni őt, és útmutatásai szerint cselekedni. Egyikünknek sem állna módjában saját erejéből végére járni a dolgoknak, s így nem választhatnánk meg szabadon sorsunkat. 9 KANT, Immánuel 1980. 166. 10 Uo. 206. 11 Uo.211. 415