H. Bathó Edit – Gecse Annabella – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 16. (2007)

Szabó László: Magyarországi megyei múzeumok a tudomány sajátos műhelyei

kezetekben a parasztságot, a tantestületekben a pedagógusokat, a különböző szövetségekben, alapokban a művésztársadalmat és így tovább. Ha valaki mindezekből még kimaradt volna, annak hatósági, rendőri, besúgói hálózat vigyázta lépéseit. Bonyolult rendszer épült ki, melynek feltárásával, működésének megismerésével a történészek még hosszan elbíbelődhetnek. A cél világos volt: egy a hatalom által ellenőrizhető, s így kézben tartható társadalmat, társadalmi intézményrendszert létrehozni, amelyet aztán a hatalom birtokosai mindenkori céljuk, elképzelésük szerint fel tudnak használni. Az élni akaró emberek javarésze, ha érezte is, hogy erősen megkötik szabad akaratát, mozgását, befolyásolják gondolkodását, nem sokat tehetett ellene. Elfogadták, el kellett fogadniuk ezt az állapotot, és legfeljebb a mormogás jogát fenntartva végezték dolgukat. Amúgy idomultak a körülményekhez, maguk észrevétlenül idomítottá váltak. Mások meg fel sem ismerték helyzetüket, természetes állapotnak fogták fel dolgukat, vagy ellenkezőleg, felismerték benne az érvényesülés, a magasabb poszt, a jobb életvitel lehetőségét, s tisztekként emelkedtek ki e hatalmas hadseregből. A társadalom betört. Az élet ment tovább. Idő teltével azonban az egységesnek szánt új és ellenőrizhető rendszerben (amelyben azért értéktermelés is folyt, hiszen csak ez tarthatta fenn az egészet), egyes csoportoknak, intézményeknek külön céljai, jogos igényei, sajátos elképzelései, törekvései kezdtek megfogalmazódni. S mert szüksége volt a fennálló rendszernek, a létező társadalomnak az értékekre, ezeket nem vehette semmibe. Az engedékenység lazított a szorító fogáson. Bizonyos pontokon ezek az igények nagy erővel, sokszor durva közvetlenséggel jelentkeztek (ezekre lecsaptak), másutt meg sajátos képződmények jöttek létre. Olyanok, amelyek a kialakított rendbe beilleszkedtek, de nem azt a szerepet játszották el, amit nekik írtak. Jómagam a múzeumok, közgyűjtemények törekvéseit ez utóbbi csoportba sorolom. A megyei múzeumi rendszert — immár történeti távolságból visszapillantva, de a folyamatot aktív kortársként is értékelve — a létező szocializmus egy olyan mesterségesen szervezett, majd társadalmilag elfogadott intézményrendszerének tekintem, ahol az eredeti központi törekvések és akarat nem tudott érvényre jutni. Minduntalan szelíd ellenállásba ütközve hasznos és jól működő, a tudományos életet, a közgondolkodást előre vivő, a nemzeti kincseket nagymértékben gyarapító, tagjait a szélsőségektől védő intézményhálózattá vált, s amelyet ma — mert az erkölcsi próbát kiállta — inkább oltalmazni, segíteni, mint támadni és megbontani kell. ínséges időben ne vessünk baltát a mégoly gyengén termő fa tövére sem! Hogy van-e ebben valami igazság, ahhoz röviden fel kell vázolnunk a megyei múzeumi szervezet eddigi, több mint négy évtizedes történetének néhány vonását a tudományos kutatás szemszögéből. A múzeumalapítók és vidéki kutatók társadalmi megbecsültsége a szervezet létrejötte előtt és után A polgári korszakban a vidéki Magyarországon is erős igényként jelentkezett városainkban, hogy közgyűjteményeket, azaz könyv- és régiségtárat hozzanak létre. Az igazi város fogalmához ez a kiegyezés korában már hozzátartozott, majd a millennium utáni évtizedben szinte feltétele lett. Nem is hiányoztak ehhez a megfelelő, elhivatott, rendszerint tanáremberek. De voltak földbirtokosok, egyházi személyek, vagyonos polgárok, akik ugyanezen munkálkodtak, akár mint pártfogók, akár világban tett útjaikról érdekes tárgyat hozó vagy gyűjtő polgárok, akár mint maguk is kutatást folytató tudós emberek. Ma már eléggé ismert az egyes vidéki múzeumok története, sok helyütt 130—150 éve tarthatnak számon ilyen gyűjteményeket. Történetükből hősies harc rajzolódik ki. Elődeink a gyűjteményt befogadó épület, a fejlesztés, az állagvédelem pénzszerző harcainak katonái is voltak a kutató- és gyűjtőmunka mellett. Wosinszky Mór, Jósa András, Györffy István, Laczkó Dezső, Tragor Ignác neve ma büszkén díszlik egy-egy szép múzeum homlokzatán. Más múzeumalapítók neve nem került oda, de számon tartják őket, utcákat, tereket, intézményeket, díjakat neveznek el róluk, megülik kerek évfordulóikat, feldolgozzák, megírják életrajzukat, értékelik munkásságukat. Tariczky Endre Tiszafüreden, Balogh Béla Szolnokon, Butyka Béla Törökszentmiklóson, Varga Lajos Tiszaföldváron, Turcsányi István Kunszentmártonban, hogy csak néhány megyénkbeli elődünket említsem. Némelyiküket magam is ismertem. Mint ifjú kollegát fogadtak bizalmukba, segítettek abban, hogy hivatássá érlelődjék foglalkozásom. A hősi korszak arany lapjait olvasgatva ma büszkék vagyunk rájuk, küzdelmüket felemelőnek tartjuk. Jól tudjuk azonban, hogy nagyobb részük ezt nem így élte meg. A város bogaras embereinek tartották őket, s miközben nagy tudásukat sokak elismerték, hivatkoztak rájuk, szaktekintélyként emlegették, a kisváros társadalmában — hacsak nem állt mögöttük nagyobb vagyon — kevés tekintélyük volt. A helyi intelligencia értékrendje szerint az ügyvéd, az orvos, a köztisztviselő, a pénzember, a vagyonos kereskedő, iparos, cégtulajdonos mögé szorultak. Állandó, tudomány iránti odaadó szorgalmukat legtöbben mániának, a közgyűjteményért való harcukat, mecénáskeresésüket siránkozásnak, koldulásnak tekintették, s nem megbecsült 5 Nem hivatkozunk itt a történetkutatás eredményeire, hogy alátámasszuk mondandónkat. Elegendő csak arra utalni, hogy az állam és a párt szervei, intézményei tükörképei voltak egymásnak, de a párt döntött először mindenben. 18