H. Bathó Edit – Gecse Annabella – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 16. (2007)

Szabó László: Magyarországi megyei múzeumok a tudomány sajátos műhelyei

alakjai, hanem inkább figurái voltak a kisvárosnak. Olyan, mint a részeges falusi kántor, a nők iránt nem közömbös plébános, a kikapós menyecske, a patópálos kisnemes, a göregáboros falusi bíró. Bevették a kaszinóbeli társaságba, de ott a kártya- vagy dominóasztalnál inkább kibicelt, mint játszott. A társaság rajta és a zeneszerzői ambíciókat is dédelgető zenetanár, karnagy vagy kántor személyén élcelődött, engedett meg olykor rosszindulatú tréfákat is magának. A helyi anekdoták között fel-feltűnik a helyi tudós alakja, aki tanári rangjához méltatlan munkát végez (cipekedik, talicskán szállít poros tárgyakat; sikálja, kenegeti, ragasztgatja őket; pakol, költözik egyik helyről a másikra). Akihez be lehet vinni vagy küldetni összeaszott vadgesztenyét kloroformba téve, mint tengeri nyúl agyvelőt; hatalmas úritököt több méteres szárral, hogy határozza meg, miféle ősnövény; kenyérbélből készített, megpenészedett gombát kövületként a szertár vagy gyűjtemény részére; ócska vasat elásni Attila kardjaként; jelenteni, hogy hol van a nagy hun király koporsója; tanácsot adni külföldi útja előtt arra nézve, hogyan foghat el a Szahara átszitálásával élő oroszlánt. Jókainak, Mikszáthnak, Móricznak, Vas Gerebennek, de magának Móra Ferencnek sem kerülte el ez a figyelmét. Igen. Kis túlzással ilyen volt az a kép, amit a korai korszakban a múzeumügy, a helyi tudomány előlendítésén fáradozó elődeinkről megalkotott a közvélemény még fél évszázaddal ezelőtt.

6 Mi tudjuk, hogy ez milyen méltatlan, s mi van még ezen túl, amit nem A megyei múzeumok munkatársainak összetétele Ezzel a régi, elhivatott gárdával kezdte meg a frissen kialakított megyei múzeumi szervezet munkáját. Az átszervezés nem mindenkinek volt ínyére. A hierarchikus szervezetbe való bekényszerítést, a központosítást a sokat megért gárda eleinte ellenkezéssel fogadta. Gyűjteményeik és a szabad kutatás védelmében sokan megpróbáltak kívül maradni. Leginkább attól tartottak, hogy értékesebb tárgyaikat majd központi helyre (Nemzeti Múzeum, Néprajzi Múzeum, megyei múzeum) szállítják. Ilyen témájú hivatalos és baráti levelek a múzeumok irattárában, adattárában mindenütt bőségesen vannak. Megyénkben leginkább Varga Lajos tiszaföldvári és Györffy Lajos túrkevei 6 Dr. Varga Lajos tiszaföldvári földrajztanár, az első magyar földrajzi múzeum megalapítója (Tiszazugi Földrajzi Múzeum) születésének 90. éves évfordulóján a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága tiszteleti kötetet adott közre. Szabó István róla is írván közzéteszi az ő hozzájárulásával egy Kaposvári Gyulának, a későbbi Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatójának cimzett levelét. Ebben szól arról, hogy milyen viszontagságos úton kellett végigmennie, hogy álma, a földrajzi múzeum, létrejöhessen. Idézünk ebből néhány sort, amelyet akkor írt, amikor már szerveztek a megyei múzeumokat, és ez az ő önállóságát is veszélyeztette volna: „... Nos én vállaltam és nem néztem soha a kapott órakedvezményt, vagy a dolgok könnyebbik végét. Ha kellett talicskát toltam tele múzeumi anyaggal (6 év alatt öt alkalommal költözött a múzeumi anyag), négykerekű húzós kocsit húztam-toltam, kezemben, kerékpáron, hátizsákban cipeltem az ismernek. Mi tudjuk, hogy mennyire nehéz egy tárgyat megszerezni, főként, ha ellenértéket nem adhatunk. Mi tudjuk, hogy mily nehéz volt állandó épületgondok miatt költöztetgetni, óvni egy-egy összeállt gyűjteményt. Mi tudjuk, hogy a két háború között hogyan óvták meg a műkincseket az azért felelősséget érző, akkor még múzeumőröknek nevezett elődeink vagy a még hivatalosan a gyűjteménynél nem is dolgozó elhivatottak. S mit jelentett egy tanítónak, tanárnak, a nemzet napszámosainak saját pénzen kutatni, a falvakat gyalog vagy kerékpárral járni, s helyette nem valamely jövedelmezőbb elfoglaltságot találni a család érdekében. A megyénkből említettek között számos erről tanúságot tevő elődöm nevét csak tisztelettel említhetem, s említhetnek hasonlókat más hozzám hasonló korú muzeológusok is. Az 1949-ben végbevitt államosítás és központosítás ebből az állapotból emelte ki a múzeumügy munkásait, s ismerte el egyben addigi áldozatos tevékenységüket. Sokak a létrehozott gyűjteménnyel együtt közalkalmazottá váltak, hivatalosan elismert személlyé, akik fizetést és intézményük fenntartásához bizonyos rendszeres támogatást kaptak. (Itt most bizonyos politikai szempontú szelektálásról, egyes emberek visszaminősítéséről nem szólok.) A megyei múzeumi szervezet kiépítése pedig ezt az állapotot nemcsak rögzítette, de új lehetőségeket nyitott meg a vidék tudományos élete számára. múzeumvezetők írogatták ez ügyben a legtöbb levelet. Csak később győződtek meg arról, hogy ettől nem kell tartaniuk. Az alaphangot azonban megütötték: nem szabad minden felülről jött intézkedést végrehajtani szolgai módon és azonnal. Ezt a taktikát még a legprecízebb emberek is alkalmazták. Megvárták, amíg egy új ötlet nagy lobogású lángja lelohad, s ha maradt izzó parazsa, csak akkor kezdtek főzni. A taktika bevált, s ezt az újonnan munkába álló következő generáció is átvette és alkalmazta. A közgyűjtemények már korábban is menedékhelyei voltak a lefokozott, félreállított embereknek (a koalíciós időkben, majd azt követően). Bennük sohasem volt hiány. anyagot, ha nem volt pénzünk napszámosra. Volt nem egy kiállításunk, amelyre lakásunkból családommal cipeltük át a Művelődési Otthonba a kiállítási anyagot. Eléggé sok pénzem is fekszik a múzeumban, olyan pénz, ami soha nem térül meg. Mászkáltam gyalog, és kerékpáron a Tiszazugban vagy távoli hegyvidékeinken gyűjteni, megfigyelni, fényképezni, cipekedni. Ez utóbbihoz tudnod kell, hogy szív dolgában nem a legjobban állok, évek óta különböző orvosságokon élek... " SZABÓ István 2003. 208. 7 Az előbb idézett Varga Lajos-levél is aggodalmát fogalmazza meg négy pontban az új szervezettel kapcsolatban. Félti múzeumát, gyűjteményi anyagát, önállóságát, s azt, hogy az emberek, akik eddig lelkesen és öntevékenyen dolgoztak, az utasítások miatt kedvüket vesztik. SZABÓ István 2003. 208—212. 19