H. Bathó Edit – Gecse Annabella – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 16. (2007)

Ujváry Zoltán: Gulyás Éva köszöntése

a klasszikus népzene-kutatás szempontjából különösnek tartott, de érvekkel alátámasztott felfogásukat. A táncosénekes népszokások dallamai mellett saját gyűjtésű népdalokat is publikált, és a Múzeumi Levelek című sorozatban több népzenei számot szerkesztett meg. Szolnokon és Mezőtúron a megyei népi hangszerekből rendezett kiállítása alapozta meg a tárgyi anyagon belül elkülönített hangszer-gyűjteményt is. Népzenei vetélkedők, dalversenyek, színpadra állított zenés-táncos gyermekműsorok zsűrijében gyakran vállalt részt (pl. a Varga Katalin Gimnázium népdalversenyei, a jászkisén Apáról fiúra című versenyek, melyen a gyermek színjátszó csoportok mutatnak be népszokásokat). Gyakran ad tanácsokat szokás-forgatókönyvek írásához, és tart előadásokat pedagógusok, főleg óvónők, játékházak számára. Neve rendszeresen feltűnik a művelődési házak, könyvtárak meghirdette népdalgyűjtő versenyek kiírói között. A 10 éves a Tiszazug kutatása című tanácskozáson a munkaközösség Szövegfolklór fejezetében ő készített mérleget e terület kutatásának állásáról, s jelölte meg az elvégzendő gyűjtőfeladatokat, a munka szerves részének tekintve szövege miatt a népdal gyűjtését is. Sok időt tölthetnénk még el a folklorista Gulyás Éva portréjának megrajzolásával, aprólékosabb kidolgozásával (gyermekjátékok, kisipar és általában a kézművesség előállította, esztétikailag értékelhető tárgyak, az egyéniség és közösség viszonya az alkotó művészetben), de ezzel már túllépném a reám mért feladatot. Ehelyett inkább egész alakjának és egyéniségének felvázolásával töltöm ki a nekem szánt oldalakat. Vérbeli muzeológussá vált. Ez azt is jelentette, hogy számára nem létezett olyan terület, amelynek művelése ne jelentett volna neki örömet. Ezért nemcsak a folklórral összefüggő területeket tekintette magáénak, hanem az egész népi kultúra feltárását, emlékeinek megőrzését. Olyankor került szolnoki munkahelyére, amikor a múzeum nagy vállalkozásának, az SZMNA-nak pótgyűjtései folytak. Ennek aktív részese lett. Szinte a megye valamennyi településén megfordult, hogy ellenőrizze, hitelesítse az addigi gyűjtéseket. E munka során az egész vizsgált területet bejárta, a megye egészét terepen is csakhamar megismerte. Ugyanakkor a népi kultúra valamennyi területén kisebb-nagyobb mértékben ellenőrző gyűjtéseket folytatott. Ez elősegítette azt, hogy mindig az egész paraszti kultúrában gondolkodjék. Számára természetes volt — alapvetően folklorista szemlélete ellenére —, hogy tipikusan úgynevezett tárgyi- vagy társadalomnéprajzi feladatot is meg kellett oldania. Később — mert ő vette át, irányította és szervezte a megyei néprajzi gyűjtőhálózatot, s állandó tagja volt az országos bíráló bizottságnak is az évi nyelvjárási- és néprajzi gyűjtőpályázatokon — ezt a Gyűjtés közben teljes kultúrában való gondolkodást külön is erősítette az öntevékeny néprajzi gyűjtőkkel való rendszeres foglalkozás. Ezek az elhivatott emberek a legváltozatosabb témákkal jelentkeztek (a gyűjtögető gazdálkodástól a fölművelésen, állattenyésztésen, építkezésen, táplálkozáson, kismesterségeken át a családtörténetekig, világháborús visszaemlékezésekig). Személyes, szinte napi kapcsolatban állt a gyűjtőkkel, akik rendszeresen felkeresték, témát, kérdőíveket, tanácsot, szempontokat, irodalmat kértek tőle, és ő szívesen, türelemmel tette ezt, vagy irányította más, ezzel foglalkozó múzeumi munkatárshoz. A kultúra egészében való gondolkodást elősegítette az is, hogy a Szolnok megyei muzeológusok igen gyakran csapatban, úgynevezett gyűjtőtáborokban dolgoztak (jászsági, tiszazugi, tiszai, Tisza II.-kutatás), illetve azok, akik részt vettek ezekben más megyékből, maguk is szerveztek hasonlókat (Sztrinkó István, Nóvák László, Laczkovics Emőke, Ikvai Nándor, Bakó Ferenc). Mindenkinek megvolt a maga kutatási területe, de több napig, hétig együtt élve esténkénti beszélgetés során mindenki témáját, különleges felfedezéseit, megállapításait megismerhették a résztvevők, s saját témájukat máris egy nagyobb összefüggésben (tematikus, időés térbeli viszonylatban) helyezhették el. Érthető hát, hogy amidőn más témákhoz nyúlt (táplálkozás: kalács-, kenyérsütés, ünnepek, lakodalom, halotti tor étrendje; mesterségek: kékfestő, csipkeverő, szűcs, fazekas, szabó; földművelés: aratás; állattartás: állatkihajtás, pásztoreszközök készítése) abban is figyelemre méltót alkotott mind publikációk, mind kiállítások, mind ismeretterjesztő előadások, újságcikkek terén. Komplex megközelítési módjának és egész kultúrában való gondolkodásának tápja volt maga a múzeum is, ahol bármely kérdésről szót tudott váltani régész, művészettörténész, történész, irodalomtörténettel foglalkozó muzeológus vagy a múzeummal kapcsolatot tartó nyelvész kollegákkal. A megyei TIT tagjaként számtalan előadást is tarthatott, s a felkérések szintén a kultúra számos, egymástól olykor távol eső területéről érkeztek. Ha a muzeológus Gulyás Évát kell jellemeznünk, akkor a már korábban említett vérbeli jelzőt igen találónak kell mondanunk. A család és a családi otthon mellett a múzeum volt az a hely — mégpedig szülővárosa múzeuma —, ahová legtöbb szál kötötte, második otthonának tekintette. Aprólékos gonddal leltározta be gyűjtött anyagát (tárgyak, szövegek, fotók, diák, hangszalagok), kezelte a reá bízott gyűjteményeket, szervezte a gyűjtőhálózatot, segítette a pályázókat, alkotó népi iparművészeket, gondozta a kéziratokat, ismeretterjesztő előadások, újságcikkek, rádióinterjúk sokasága jelzi kiterjedt, szeretettel végzett munkáját. Különösen fontosak voltak számára a kiállítások, 11