H. Bathó Edit – Gecse Annabella – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 16. (2007)

Kruzslitz Ilona: Az erdő adta javak a kalotaszegi Kiskapus gyűjtögető gazdálkodásában

solták a tulajdonosok között. Mindenki igyekezett tehát a lehető legbecsületesebben dolgozni. Egy erdőrész mintegy négy köbméter fát adott, ez a mennyiség jó négy szekér fának felelt meg. A falu bővülésével az épületekhez való tölgyfát a Csonkáról hozták, és akkoriban, cserép híján, zsúpszalmával fedték a tetőt. 1948-ban, az államosítás során mindenki hozhatott fát az erdőről, de „meg kellett váltani", úgynevezett bont venni. Ha megfizették az erdészt 25—30 lejjel, akár dupla mennyiséget lehetett elvinni. A tüzrevaló fáért, amelyet azelőtt szabadon gyűjthettek a falubeliek, szintén csak bizonyos mennyiségű pénzzel megváltott engedéllyel mehettek. Az ellenőrzés hiányos volt, a fák visszaültetése, a pótlás nem megfelelő, a lopások, a korrupció mindennapossá és megszokottá vált. Az állami tulajdonú erdőkért már senki nem érzett kollektív felelősséget, és ennek káros hatása a mai napig jelen van. A mai erdőhasználat gyakorlata nem egyértelmű. Felelős gazdája nincs továbbra sem, noha a kilencvenes évek elejétől visszaadták az erdőket Kiskapuson is. A régi lista alapján, ki mennyit tudott, annyit vett meg. De hiába jár például az Oszolyban egy 15 hektáros rész Vincze Faragó Józsefnek, az egyik kiskapusi családfőnek, jogos igényüket nem tudják érvényesíteni, mert az erdőterület továbbra is közösnek minősül a mindennapi gyakorlatban, bárki odajár, és hasznosítja az erdőt a maga kénye kedvére. Csak a legtehetősebbek tudják bekeríteni a részüket. Egy hektárt ugyan mindenki kapott a kárpótlás során, de ez kevés még tűzifának is. így aztán, ahogy a kapusiak mondják, az erdő sem az államé, sem az embereké. Virágzik a korrupció: ha a rendőrt vagy az erdészt lefizetik, annyi fát hoznak ki az erdőből, amennyit akarnak. Ez manapság nem törvényes, de elterjedt megélhetési forrás, egy köbméter fáért 300 ezer leit fizetnek. Ez kb. 3000 Ft-nak felelt meg 2000-ben. Az elöregedő, beteges lakosság egy része is így kénytelen beszerezni a téli tüzelőjét. Törvényesen csak az Erdészeti Hivatal vághatna ki fát, de mint említettük, ez a legkevésbé sem érvényesül a gyakorlatban. Az erdő jelentősége az állattartásban Az állattartással kapcsolatos visszaemlékezések szerint Kiskapuson az alábbi formákban használták az erdőt: az erdei tisztásokon, fák között történő nyári legeltetésre, a sertések és juhok erdei teleltetésére, makkoltatására, az erdei termékek (lombtakarmány, makk, erdei füvek) felhasználására az istállózó takarmányozásban, valamint falevéllel történő almozásra. Bárdos Ferenc így emlékezik: „ Gyerekkoromban nyaranta, ha megkopott a legelő, akkor leveleztek a jószággal. Vagy csemetéztek. Akkoriban akkora erdők voltak, nem ültették őket, maguktól lettek Tavasztól őszig hajtották be a Sátoron lévő közerdőbe a lovakat, marhákat legelni. Az állatok lombot, makkot ettek. Rengeteg csorda volt a faluban, ökör, bihaly, marha, borjú, mind külön. A faluban csak a fejősök és a fogók (igások) maradtak. A disznókat pedig a nagykapusi erdőbe hajtották, tölgy- és bükkmakkon hizlalták, csak ölni hozták haza őket. Szalonnájukat zsírosabbnak és jobb ízűnek tartották, mint a kukoricán hízottakét! Nemrég én is hoztam haza makkot egy nagy hordóval, megőröltem s a disznónak, fejősbihalynak adom. " 1973 óta disznót már nem csapnak ki az erdőbe, reggel kieresztik őket a kondással, este meg hazatérnek. Takarmányozásukban a mai napig jelentős szerepet játszik a tölgy- és a bükkmakk. Fáról való leverésüket ősidők óta tilalmazzák, egyenként vagy makkgyűjtő gereblyével szedegetik fel a talajról. Nagy hó és hideg esetén kiváló tartalék takarmány. Késő ősszel gyűjtik, férfiak, nők, gyermekek egyaránt. Zsákban viszik haza, hátukon vagy szekéren. Valamikor szokás volt az erre a célra való makkos tarisznya használata is. Otthon a makkot padláson szétterítve szárították, hogy meg ne penészedjen, de szokás volt a kihűlő kemencében szárítani is. Ezt követően megdarálták, és más takarmánnyal keverve adták a disznóknak, ínséges időkben a marhának is. Úgy tartották, hogy ha tisztán adják, különösen a bükkmakkot, a sertés szalonnája túl sárga és lágy lesz tőle. Régen a juhoknak szánt makkot elvermelték, mert kicsírázva még inkább kedvelték az állatok. Száraz, aszályos években gyakran téli takarmánynak gyűjtötték az erdei füveket, főként a nyár végi, őszi hónapokban. Sarlózták, a magukkal hozott ponyvára terítették. Megszárítva vitték haza, más terménnyel, sőt szalmával keverve adták a jószágnak. A tölgy- és bükkerdők lehullott, száraz levelét alomnak is felhasználták, különösen akkor, ha kevés volt, a gabonaszalma. A tölgyfalevél nagyobb és szaporább volt mint a bükkfalevél, ezért jobban kedvelték. Rendszerint ősszel gyűjtötték össze a télirevalót. Először kis csomókba gereblyézték, majd ponyvával vagy kosárral szekérre rakták. Felhasználásig a padláson vagy a csűrben tárolták. Áttekintve az erdő hasznosítását az állattartásban, hangsúlyozni kell a földrajzi környezet, a táji adottságok meghatározó szerepét. Kiskapuson, e hegyvidéki faluban kevés a jó minőségű legelő, így a lakosság igyekezett kihasználni az erdő adta lehetőségeket. A gondosabb művelést igénylő takarmánynövények kései elterjedése konzerválta az ősi, külterjes tartásmódokat: erdőn legeltetés, makkon hizlalás. Ezzel velejárt egyfajta migráció is: a sertéseket a közeli nagykapusi erdőkben makkoltatták. Mint láttuk, az erdőt a közösség régente az állattenyésztés érdekeinek rendelte alá, ma viszont, a kiskapusiak jelenlegi gazdasági igényeinek megfelelően, elsősorban tűzifának és haszonfának alkalmas területként szolgál. Gyűjtögetés az erdőben, erdőszélen Számottevő az erdei gyümölcsök jelentősége is az emberi táplálkozásban, mind ínségeledelként, mind szezonális kiegészítő élelemként, mind csemegeként, mind gyógyszerként fogyasztva. Vadgyümölcsök közül elsőként a vadkörtét, a vackort (Pirus piraster) kell említenünk. A falubeliek régen zsák116