H. Bathó Edit – Gecse Annabella – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 16. (2007)

Ujváry Zoltán: Gulyás Éva köszöntése

egy igen széles európai beágyazottság megrajzolására is igényt tart. Várjuk a munka befejezését, de türelemmel vagyunk, mert tudjuk, hogy hosszú betegsége szakította meg lendületes kutatását. Számos jelét adta annak, hogy már visszatért munkakedve és ereje. A Szent Vendel kutatásának vannak ugyan kapcsolatai a néphittel, összeköti őket a kiinduló jászsági terep is, ám sokkal inkább kötődik a néphitgyűjtéssel egyidejűleg megkezdett szokások terén megindított gyűjtőmunka. Kis közleményei látnak napvilágot az ünnepi szokásokról (betlehemezés, karácsonyi, húsvéti szokások, májusfa-állítás, Szent György-nap, ostyahordás), az emberi élet fordulóinak szokásairól (lakodalom, jegyajándék, temetkezés, temetők művészete), de mert mind Vendel-, mind Szent György-nap határnap is az állattartásban, a gazdasági élet szokásai sem maradnak előtte rejtve, s az agrárkultuszról, agrár patrónusokról is ad közre anyagot. Szokáskutatóként a jászsági pünkösdölésről közzétett cikke vált a szokáskutatók körében legismertebbé, hiszen itt teljes dallamanyagot is közöl, s még módja volt egy régebbi formát terepen rögzítenie. Korábbi jászalsószentgyörgyi zenei gyűjtései során bukkant e dallamok egyikére, amit aztán több helyen és változatban is megtalált. A Pilátus-verés és a Luca-napi palóc szokások és hiedelmek a szokások gyűjtése és elemzése egy kevésbé ismert rétegéből merít, és a töredékekből sikerül egységes képet összeraknia. A tiszaörsi kalendáris szokások már egy év teljes szokásanyagát adják egyetlen Tisza menti faluból. Az évi ünnepi szokásokat kiterjedt gyűjtőmunka után a palóc vidékről foglalja össze Szabó Lászlóval közösen írt nagy tanulmányban. Itt addig jut el, hogy a teljes szokásrendet, az egymással összefüggő, szinte láncolatot alkotó elemeit egymás mellé állítva jelenítette meg. Ez a palóc anyagban még éppen érzékelhető volt, de mára már elenyészett. Ez az összefoglalás egyben ígérete annak, hogy néhány év múlva a jászsági ünnepi szokásokról szóló monográfiáját is kezünkben tarthatjuk. A Szent Vendel és a Szent György alakjával való foglalkozásból több, ma már bokorrá lett hajtás növekedett ki. A katolikus Jászság, mert népe a mindenkori átlagos falusi szint fölött jobb módban élt kiváltságai birtokában, szinte zsúfolva van kis szakrális emlékekkel: kápolnák, kálváriák, út menti szobrok, feszületek, keresztek, fogadalmi táblák. Mindezeket egyes egyének, családok, kis közösségek, társulatok állították engesztelésül, fogadalomból, hálaadásként. Jó részüknek a történetét őrzik a családok, kisebb-nagyobb közösségek. Némelyikükhöz pedig utólag fűztek olykor tréfás, profán magyarázatot, anekdotát is. Szent Vendel alakja különösen megkapó, feltűnő, hiszen egy gatyás, kalapos, olykor subás pásztort ábrázol lábánál a pásztorolt állat hever (juh, szarvasmarha). Ezek a festett szobrok a hajdani Vendel-napokon ájtatosságok színhelyei voltak, csakúgy, mint a többi határbeli szakrális emlékek (Jézuskeresés, keresztjárás, határjárás vagy a szent névnapja, de a határjáró emberek, búcsúsok pihenőhelyeként is szolgált). Mellettük a rangos, közösség állította, többnyire barokk stílusú hatalmas templomok a köz által adományozott nagyszámú szakrális tárgyak őrzőhelyei: szobrok, fogadalmi táblák, oltárterítők, lobogók, hordozható Mária vagy más szentek szobrai és sorolhatnók. Ez a gazdag anyag tanulmányozásra méltó volt, s Gulyás Éva elkezdte fényképezni, feljegyezni, értékelni, a hozzájuk fűződő szokásokat rögzíteni. Ez a munka nem zárult le, bár a tervezett korpusz nem valószínű, hogy elkészül. Ám a gyűjtött anyag a múzeum adat- és fotótárában megtalálható, és egy korpusz későbbi összeállítói majd könnyedén beépíthetik. Számára így is gazdag hozadéka volt ennek a feltámadt érdeklődésnek: a Szent Vendel-szobrokon kívül több kisebb publikációja született, amelyben magát az ábrázolást, az emléket, illetve a hozzá fűződő hiedelmeket, történeteket jegyezte fel. Cikket ír általában a jászsági út menti keresztekről és szobrokról, a jászberényi kőképekről, a jászalsószentgyörgyi vérkeresztről, a nevető szentekről. Nem véletlen, hogy a Szolnok megye népművészete kötetben ő dolgozta fel a temetők művészetével és a vallásos élet tárgyaival foglalkozó részt. Végül e kutatási terület összegzéseként — mint aktív muzeológus ezzel búcsúzott intézményétől — nagyszabású kiállítást és országos konferenciát szervezett. (Beszerkesztett anyaga sajnos még ma is megjelenésre vár.) E munkássága során ismerkedett meg és lett tagja annak a társaságnak, amely az úgynevezett kisműemlékek kutatását, de gondozását is feladatának tekinti. A társaság rendszeres nemzetközi konferenciákat rendez, s így tarthatott ő is előadásokat Ausztriában, Németországban, s tette fel térképükre a Jászság nevét. Figyelme nemcsak a katolikus vallási élet felé fordult, hanem a megyében fontos református szokások is foglalkoztatták. A katolikus Jászságban Jászkisér az egyetlen református település. A kiséri reformátusok és a katolikus jászsági községek közötti ellentét, illetve a községen belül a református és katolikus lakosság ellentéte különösen felkeltette a figyelmét. így került sor egy régi, a mai köztudatban azonban még mindig elevenen élő kiséri református sérelem levéltárban őrzött peranyagának vizsgálatára, majd feldolgozására. E témakörben több írását is jegyezhetjük magyarul és németül, és sikerrel szerepelt ezzel a témával egy bécsi nemzetközi konferencián is. A Szolnok megye néprajzi atlasza bizonyítja, hogy megyénkben sok folklór jelenség térbeli megoszlására a felekezeti hovatartozás ad magyarázatot. így a felekezeti megoszlás, együttélés vagy ellentét kutatásának jelentősége megnövekedett. A református vallás szakrális tárgyi anyaga meglehetősen kevés. Ám ő itt is megtalálta azt, amire addig szakmánkban jóformán senki nem figyelt. Rábukkant református anyakönyvekben lévő festett képekre, amelyek a XVIII. századi kunsági és alföldi anyakönyvek kezdő lapjait díszítik, s keresztelőt, esküvőt, temetést vagy ezek szimbolikus alakjait, kellékeit örökítették meg. A lelkész, a képen aprólékosan megrajzolt szereplők egyben a korabeli viselethez, a szertartás kellékeihez is adalékokat szolgáltatnak. Elsősorban mégis mint esztétikailag is értékelhető alkotások jönnek számba. Ezért ezek fellelése később gazdagította, színesítette a megye népművészetéről készült kötetben a református valláshoz köthető anyagot is. A szakrális emlékekkel, a vallási konfliktusokkal, a szokásokkal való foglalkozás miatt nemcsak folkloristának, néphit- és szokáskutatónak tekinti a szakma, hanem a vallási néprajz művelőjeként is számon tartják. 9