H. Bathó Edit – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 15. (2006)

SZABÓ ISTVÁN: AMI SZOLNOKOT ORSZÁGOSAN IS ISMERTTÉ TETTE

rítéssel dolgozó munkák jelentek meg, de megindultak a regionális kutatások is. Ettől kezdve meg lehetett említeni azt is, hogy képzőművészeink közül ki volt zsidó származású. Persze nem ez hiányzott a művészek, a társadalom háború utáni éveinek megrajzolásakor. S különösképpen a megoldani valók listájáról. A harcok befejeződésével az élet normalizálása volt a legfontosabb feladat. A városban már 1944. november 6-án megalakult a polgárőrség, létszáma márciusig 175 főre emelkedett. Pár nappal a felszabadulás után a Papírgyár és a Hungária dolgozói már áramot adtak a városnak és lehetővé tették a vízszolgáltatást. Három hét leforgása alatt két fahíd állt a Tiszán, az üzemek egy részében megindult a termelés, a harcok során szükségkórházakká alakított iskolákban egymás után kezdték meg a tanítást, s az 1944. december 21-i debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlésen a nyolc megyei delegált között, Szolnokot három személy képviselte. 1945 januárjában Szolnokon már működtek az új demokratikus pártok (Szociáldemokrata Párt, MKP, Független Kisgazdapárt) szervezetei. Január 25-én újjáalakult a képviselőtestület, ahol a Nemzeti Bizottságba tömörült pártok küldöttjei között a szolnoki születésű BARANYÓ Sándor festőművész képviselte a művésztelepet. A kommunista Zsemlye Ferenc ideiglenes polgármester vezette közigazgatási apparátus fontos feladatának tekintette a károk felmérését és a helyreállítási munkák mielőbbi beindítását. A Művésztelep is beletartozott ebbe a feladatcsomagba. Mint említettük — a harcokat megelőző bizonytalan helyzetben, majd pedig az effektív hadiesemények miatt a kolónia az 1944-es esztendőben gazdátlanná vált. A máshol, többségükben a fővárosban lakó művésztagok egész esztendőn át elmaradtak Szolnokról, s csupán a szolnoki, de nem a művésztelepen, hanem kint a városban élő BARANYÓ Sándor és az előző esztendőtől ugyancsak szolnokivá vált és ugyancsak egy művésztelepen kívüli városi lakásban élő BENEDEK Jenő képviselte a képzőművészeket. Mégpedig úgy, hogy BARANYÓ Sándor és BENEDEK Jenő éppen a művésztelep legkritikusabb időszakában, az 1944—1945-ös esztendőben kapott a harcok miatt érvényesíthetetlen vendégtagsági meghívást a kolóniára. Itt élvén a városban, jóllehet a Művésztelep alkotóközösségként nem működött, mindketten szívükön viselték annak sorsát. Kellett is, mert a telep összes létesítményével, parkjával együtt a zavaros időkben ebek harmincadjára került. A hatósági, közigazgatási szervek nem működtek, s az exponált helyen fekvő, őrizet nélküli, de a harcok idejéig legalább zárt, elkerített terület egy ideig látszólag védve volt. De nem volt egyetlen ember sem, aki óvni tudta volna. A Művészeti Egyesület vezetőségi tagjai közül egyedül Elek István maradt a városban, ő azonban a németek elvonulásáig származása miatt bujkálni kényszerült. S bár rejtőzködése idején sem tudta magában megtagadni az orvost, gyógyszerész lányával együtt „...a háború (alatt is) gyógyító munkát végeztek, (sőt egy ajándékba kapott ezüst szamovár pohár bizonyítéka szerint) orosz katonákat is gyógyítottak"

1

'

1 — nyílt fellépés, hivatalos intézkedés nem állt módjában. A felügyelet nélküli telep aztán a háborús nélkülözések, az általánosan rossz közellátás, állandósult fűtőanyag- és élelmiszerhiány idején nem kerülhette el a sorsát. Jóllehet — s ezt a tényt szinte valamennyi teleppel kapcsolatos írás tévesen közli, vagy hallgatja el, — a pavilonok nem kaptak belövést, s ép állapotban, legfeljebb légnyomás betörte ab11. kép. Benedek Jenő közmunkaváltság bélyegei (1945). Együttesen és külön-külön, pengőértékükkel jelezve 285