H. Bathó Edit – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 15. (2006)

SZABÓ LÁSZLÓ: A NÁD FELHASZNÁLÁSA A KÖZÉP-TISZA VIDÉK FALVAINAK ÉPÍTKEZÉSÉBEN

tották, s mert nem mozgott együtt a terhet hordozó födémmel, ritkábban repedezett meg. A stukatúrt négy—öt szálanként (ez kockás mintát adott) fonhatták is, és alkalmazták akkor is, ha a ház padlása deszka pallóból készült. Egy rangos redemptus ház bontásakor sikerült ilyet fényképezni Kunszentmártonban. A stukatúr a mennyezet tapasztását jobban megtartotta. Ugyanazért a deszkamennyezetre ritkán szövött, dróttal erősített vagy egyenként felszegezett nádszálakat is alkalmaznak. A stukatúrt az emlékezet szerint csak építőmesterek alkalmazták, a paraszti gyakorlatban nem emlékeznek rá, s bontásnál sem találkoztunk vele. 3.3. Vertfal, vályogfal. A Tisza mentén a vertfal mindenütt megtalálható. A vertfal egyik statikai eleme a nád, amelyet rétegenként fektetnek végig a jól összetömörített fal tetején, majd újabb réteg földet vernek rá, s megismétlik, kb. 35—40 cm-ként. Ez a 3—4 cm vastag fal összefogja az egyes rétegeket, és szilárdabbá teszi a falat. Különösen nagy jelentősége van ennek a sarkak megerősítésében, ahol derékszögben fedik át a falvastagságnak megfelelően (rendszerint 60 cm) a nádrétegek. A vertfal bontását a nádréteg megnehezíti, csakúgy, mint az utólagos ajtó vagy ablak kivágást is. Szokás volt régebben, főként mikor még nagyméretű vályogokat vetettek, a vályogfalba is nádréteget fektetni, illetve ezzel a sarkakat erősíteni. A gyermekek körében népszerű, a Közép-Tisza vidéken is általánosan ismert mondóka ennek az emlékét őrzi, abból az időből, amikor még a vályogtégla név élt, s a tégla nem 'égetett agyag cserép' értelmű volt. Egy sor tégla, Egy sor sár, Egy sor fing, Egy sor nád. Megint tégla, Megint sár, Megint fing, Meginnád! (Tiszainoka) A vályog falra egymástól 8—10 cm-re lévő laza szövésű, dróttal összefogott nádszőnyeget is fogatnak fel, hogy a vakolást (amit újabban a sarazás helyett alkalmaznak) jobban fogja, ne rúgja le magáról. A házak sarkai, élei, különösen pedig az ajtókivágások élei gyakran megsérültek, leomlottak, ha valami nekiütődött. Az ajtók ugyanis tok nélküliek voltak. Az ajtófélfa, szemöldökfa nem töltötte ki az egész ajtónyílást, sokszor és kisebb építményeknél vagy istálló és kamra ajtóknál 5—6 cm szélességű bárdolt deszka volt. Ez is megtartotta a teleajtót. Éppen ezért szabadon maradt a fal éle, s könnyen megsérült. Ennek elkerülésére általánosan alkalmazták, hogy a sarkot egy félmarék (5—8 szál) vékonyabb, egyenes nádköteg védte, melyet kb. 20—25 centiméterenként egy-egy gyékény kötés szorított össze. Ezt a sárfalba faszegekkel erősítették fel, úgy, hogy védje az éleket. Ha le is ütötték a fal sarkát, nagyobb darab nem hullott le, s ezt könnyen lehetett pótolni. Ma a süllyesztett tokos ajtóknál ugyancsak fennáll annak a veszélye, hogy az ajtófélfánál a vakolatot leütik. Ezt L alakú fa vagy vas sínnel védik. 3.4. Nádtető. Amikor a nád építkezésben való felhasználásáról beszélgetünk valakivel, az elsőként és többnyire a nádtetőre, a nádból készült héjazatra gondol. Nemcsak azért, mert ez az egész épület külső képét, olykor egy falu jellegét meghatározza (pl. Tiszatarján még az 1970-es években is), hanem mert ez maradt meg legtovább. Ahhoz, hogy kicseréljék, cserépre vegyék, bádog, pala vagy egyéb anyagú tetőt alkalmazzanak, a ház egész tetőszerkezetét át kell alakítani. Ha fonott (patics) vagy nádfalú az építmény, akkor le is kell bontani, nem lehet átalakítani. A verett-, rakott- (fecskerakású) vagy vályog-, tégla-, kőfal tudja csak hordozni súlya miatt az ollólábas, ollóágasos vagy szarufás illetve fedélszékes tetőszerkezetet (rövidebb vagy hosszabb párhuzamos falain végigfektetett koszorú gerendával). A szerkezetileg különböző megoldású tető horogfáit, gerendáit belécezik, azaz 4—5 cm átmérőjű hosszú, egyenes dorongokat, hasított vagy fűrészelt hosszú léceket erősítenek rá fa- (rendszerint akácfa) vagy vasszegekkel (kovácsoltvas nagyfejű szegek vagy gyári, bolti száz—kétszázas szegek). A lécek 40—50 cm-re párhuzamosan futnak egymás fölött a tető hosszában. A régóta összegyűjtött, tetőfedésre alkalmas, szép, hosszú szálú nádat, amelyet kévékben tároltak, ház elé készítik, majd a ház falához támasztott hosszú létrán álló mesternek feladják, aki kivágva a kévét megkezdi a nád terítését. Kisebb építményeknél (disznó-, tyúkól) egy sor nád elegendő a tető fedésére. Nagyobb építményeknél (lakóház, hodály) a nád — ha nem eléggé hosszú — toldani kell, ilyenkor két sor nád fedi egymást. Először az alsó részt terítik, s varrják le nádkötőtű segítségével, gyékény-, vessző gúzzsal, dróttal, majd a felső sort terítik. A varráshoz nem mindig használnak nádkötőtűt. Az úgynevezett lapockát, amely nyélben végződő, szilvamag alakú fa eszköz, átdugják a leterített nádon, és a gombolyagba tekert kettős fonású gyékény gúzst, vagy a kévékben lévő nyers vagy áztatott vesszőgúzst a szétfeszített nád résén kézzel dugják át, s felülről kötik meg úgy, hogy átlósan vagy X alakban szorítsa a léchez a nádat. A varrásnak és a toldásnak kívülről nem szabad látszani. A kb. 25 cm vastagságú nádsor a toldásnál 50—70 centiméternyire fedi át egymást. A kisebb épületeknél egyszerű dolga van, mert a nád egy sorban átéri az egész tetőt. A nagyobb építményeknél a nád nem ér fel a gerincig, ezért miután elkészült az első sor, egy második sort fektetnek, eresztenek rá. Ennek vékonyabbik, tollas vége túlnyúlik 60—70 centiméterrel a tetőgerincen, szelemenen. A túlnyúló részt áttörik, és belőle fonják meg a ház gerincét. Egy-egy átellenes marék nádat X alakban egymásra fektetnek, majd megtörik, és kettős mozdulattal szorosan egyiket a másikra tekerik, a szabadon maradt tollas végeket alábújtatják úgy, hogy ez belülre kerüljön, és a nádtető egész felső része leszorítsa. A gerinc fonásához különleges szaktudás szükséges. A gerinc szoros, tömör és egyenletes fonása nemcsak a szépség, hanem a jóság biztosítéka is. Melléképületek fedésekor nem mindig hívnak megfelelő tudású specialistát, gyakoribb a kontár munka, a fonás nem egyenletes és következéskép nem is olyan tartós. Ha nincsen mester, aki a megbomlott tetőgerincet kijavítsa, akkor a gerincet vagy cserepezik (5—6 sor cserép és a kúpcserepek), vagy fordított V alakú deszkával, ún. koporsóval, koporsó deszkával védik. Főként mellék239