H. Bathó Edit – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 15. (2006)

SZABÓ LÁSZLÓ: A NÁD FELHASZNÁLÁSA A KÖZÉP-TISZA VIDÉK FALVAINAK ÉPÍTKEZÉSÉBEN

egy szerkezet kicserélésénél lehettem jelen. Sok segítséget adtak a szemem láttára készülő kis melléképítmények is. Sajnos ezeket nem mindig tudtam fényképpel is dokumentálni. A kijelölt falnak mintegy 60 cm mély, keskeny, 10—20 cm szélességű árkot ásnak, majd ennek megfelelő pontjain ássák, verik le a fal tartószerkezetét jelentő cölöpöket, karókat. Ha házat építenek, akkor a sarkokra erős 15—20 cm átmérőjű, többnyire hántolatlan fát ásnak le, 100—120 cm mélyen, bunkóval jól körbe verik, döngölik és egy ideig ülepedni hagyják, majd újra tömörítik. A közfalak vagy leendő ajtófélfák vékonyabb cölöpéi is kiásott gödörbe, utólag jól ledöngölve, 60—100 cm mélyen kerülnek a földbe. Döngölésnél egyik ember függőlegesen tartja a cölöpöt, a másik ferdén (rézsútosan), azaz oldalról a karó töve felé bunkózza körkörösen haladva az enyhén nedves földet. így jobban fogja a cölöpöt. A közöttük elhelyezkedő kb. 6 cm átmérőjű karókat fabunkóval, fejszefokkal verik a földbe. A melléképületeknél (ól, tyúkól, kamra, vagy akár szőlőbeli kunyhó) gyakran Y alakú a leásott sarokcölöpök felső vége, és ebbe fektetik a hosszanti, a fal felső részét leszegő gerendát, karót, majd ehhez gúzzsal, dróttal vagy szegezéssel erősítik hozzá a leásott karók felső végét. Régen a házaknál a sarkokat állítólag csapolták is. Ujabban előfordul, hogy a karók, cölöpök végeit kátrányba, fáradt olajba mártják, áztatják, hogy ne rothadjon meg. Amikor a fal váza elkészült, a nádat vastagabb végével lefelé beállítgatják a kiásott árokba, jó tömören, és néhány lapát földet szórnak mellé, hogy tartson. Amikor az így felállított fal szélessége eléri a jó másfél métert (általában egy kiterjesztett kar (öl) nagyságú), következik a korcolás, azaz a nádfal tömörré varrása. Régi épületeknél leggyakoribb a kétágúra sodrott gyékénykötél, de nyers fűzvesszővel, majd dróttal is varrták. A gyékénynél, drótnál nádvarrótüt használnak, arasznyi öltésekkel haladnak előre. A vesszőnél a két szálat összecsomózzák úgy, hogy a vessző végét két marokkal megfogják, a markok között a 6—8 centiméternyi szabad szálat ellenkező irányban körkörös mozdulattal (mintha kávédarálót hajtanának) párszor erősen megtekerik és ezzel összetörik az erősen fás részeket. Az így megpuhított vesszők végét már egymásba akasztva össze csavarhatják, „köthetik" (ugyanis csomót nem tesznek rá). Amikor az így egymáshoz csavart vesszők megszáradnak, szét sem lehet őket bontani. A korcolással adják meg a fal tömörségét. Megfelelően összehúzottnak, ugyanakkor egyenesnek, hézag nélkülinek kell lennie. Alul és felül igen erős a korcolás, de a közbeesőket is jól meghúzzák. Egy-egy varrás házfalnál 60—70 cm távolságra van egymástól. Úgy kell varrni, korcolni a nádfalat, hogy az áttörések ne essenek egybe, illetve függőlegesen egymás alá. A korcoláskor a falat a levert cölöpökhöz, karókhoz is rögzítik, mégpedig úgy, hogy a nád elfedje a karót, az a nádfal belsejébe kerüljön. Amint egy ölet előre haladtak, újabb toldással haladnak előre. A bekorcolt, karókhoz, cölöpökhöz erősített fal tetejét a végén kaszakéssel vágják egyenesre, az árkot feltöltik földdel, és bebunkózzák enyhén nedves földdel. Az ajtókat a vastagabb gerendákra szerelik (az ajtófélfák gyalultak), s rendszerint teleajtók. A kész nádfalat két oldalról híg, kenhető agyagos, pelyvás földdel, agyagos sárral tapasztják be. A sárfal akkor jó, ha erősen benyomkodják a nádba a sarat, úgy, hogy az az ellenkező oldalon átpréselődjék. Ezért nem lehet nagyon kemény, de nagyon folyós sem. „Olyan, mint a jó öreg szilvalekvár. Ha meglapogatjuk a tetejét a tenyerünkkel egy kis vizet enged. Akkor fogja rendesen. " A sárba pelyvát is kevernek, de „ csak az apraját. " Tömör ugyan a korcolt nád, de még vannak közötte hézagok és az a cél, hogy mindkét oldalról úgy áttörjék a sarat, hogy „az két oldalról összeérjen és fogja egymást.'" A nádfalat a nem sár építkezésben is használják kőműveseink. Közfalként nádpallóból vagy korcolt nádból készül a rabicfal, amelyet nem sárral, hanem erős cementes vakolattal vernek be, egyrengetik el és meszelik. A nádat falként a házvégek lezárására akkor is használják, ha egyébként cseréppel fedett a ház. Melléképületeken (ólak, kamrák, szerszámosok) pedig az 1960-as években szinte általános volt. A nádat a tetőcsúcsból kiindulva sugarasan azaz legyezőszerűen terítették szét, rajta egy vagy két kis ovális ablakot hagytak. Az ablakot a nád szorosra kötésével alakították ki. A nádvégű ház rendszerint ollóágasos szerkezetű a Közép-Tisza vidéken, és a ház csúcsán előre kiugró szelemen gerendának statikai szerepe is volt. A háromszög alakú, nádból kialakított házvég felső csúcsát a szelemen gerendához rögzítették, alsó átfogóját a padlás tapasztásában rögzítették. A házvég nádazása lényegesen vékonyabb volt, mint a fal. Házaknál legfeljebb 4 cm vastagságú volt, a melléképületeknél mintegy 2 cm. A ház végét, ha betapasztották, vérteleknek nevezték, ha nem, házvégnek mondták. A házvég készült vesszőből is, amit szintén meghagytak a maga anyagában, de egy vagy két oldalról be is paticsolhatták A nádnál is gyakori volt, hogy csak kívülről kapott tapasztást. A nád házvégre, ha gondosan elkészítették stukkó dísz is kerülhetett, akárcsak a vályog vagy tégla falra: puszta évszám, esetleg két leveles ág közé tett évszám, egy helyen évszám és napkorong is megmaradt. Előfordult, hogy elől szépen kialakított tapasztott nád vértelek volt, míg a ház udvari részét nem tapasztották be kívülről sem. A nádházat terített náddalpadlásolták le. A kisebb méretű, többnyire egyosztatú építményeknél (csőszkunyhó, szőlőbeli kunyhó) a nádat a koszorú gerendákra keresztben rakták fel. Ha nem terhelték meg, csak födémként alkalmazták, lazábban, nagy kötésekkel fogatták össze. Ha padlásként, akkor szorosan összefogatták, tömörré korcolták, hogy megbírja a szétterített terményt, a rajta járó embereket. Nagyobb építményeknél a koszorú gerendákon és a mestergerendákon támaszkodott meg a nád vége, s ott illesztették össze vékonyabb végével a nádat úgy, hogy a szemközti végek jól (kb 30 cm) összeérjenek. Ha hosszirányban rakták a nádat, akkor a közfal tetején végigfutó gerendán támaszkodott a nádvég. A padlást alul, felül sárral betapasztották. Mivel ez rugalmas volt, hosszabb használat után megrepedezett, lehullt, ezért sűrűn javítgatni kellett. Egy-egy rossz lavórnyi sarat kikevertek pelyvával, és azzal végezték el a tapasztást rendszerint tavasszal, meszelés előtt. Hogy a szoba plafonját ne kelljen örökösen javítgatni, ezért — többen állították —, hogy stukatúrt is alkalmaztak. Ez egy vékonyan (kb. 3 cm) leterített, korcolt nádszőnyeg volt, s erre terítették a vastagabb födém nádat, ami a terhet hordozta. A stukatur nádat alulról letapasz238