H. Bathó Edit – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 15. (2006)

BAGDI RÓBERT-DEMETER GÁBOR: A FÖLDRAJZI ADOTTSÁGOK SZEREPE A KÖZÖSSÉGEK KÖZÖTTI KAPCSOLATTARTÁSBAN ÉS A PEREMVIDÉKEK ASSZIMILÁCIÓJÁBAN SÁROS MEGYE PÉLDÁJÁN

lehetett menni hegyi utakon. Mindkét zempléni település ruszin volt a vizsgált időszakban. Ami a közlekedési utakat illeti, a keleti ruszin falvak jóval kedvezőbb helyzetben voltak, mint a nyugati részen, így várhatóan asszimilációs ellenállásuk is nagyobb; ezen utak zömmel mellékutak voltak, az asszimilációs nyomás és a vándorlási mérleg is kisebb lehetett. A Hanusfalva szomszédságában fekvő félig ruszin lakosságú Reményéről el lehetett jutni apró ruszin falvak és Zemplén megye érintésével (Mátyáska, Kisszabados) Schavnikra és onnan Vajkvágására, onnan pedig a szlovák Kurima érintésével Ortutó—Sasó—Csernye—Kurimka (Kiskurima) ruszin falvakba (és onnan Zboróba), vagy Kurimát elkerülve a szintén szlovák Radomán át a ruszin Benedekvágása—Molnárvágása—Róna érintésével Sasóra és Csernyére (3.3. ábra). Mint látható, a déli és északi ruszin szórvány területileg nem érintkezett egymással, ami előrevetítette a szlovákok előretörését Radoma és Kurima térségében. Sósfüred, mely a Tizsény felé vezető Ondava-völgybe átvezető út mentén feküdt, szintén lokális csomópont volt. Innen az út egyrészt Ondavafőig vezetett, Szorocsány után végig ruszin területen, másrészt keletre Zemplén megye határát érintve az országhatárig részben vegyes lakosságú területen keresztül. A felsővízközi ruszin tömböt több út is összekötötte a Tapoly-menti szórvány ruszinsággal: ilyen volt a Czigla—Csarnó, Kurimka—Alsómerse út és a Felsővízköz—Róna—Csernye útvonal vagy a Kishely (Meszticska)—Felsőrákóc—Sósfüred út. Az északi részen tehát kevesebb útvonal volt, míg a délin három is, így itt jóval nagyobb forgalommal és emiatt az etnikai határ nagyobb mobilitásával kellett számolni már a XIX. század elején is. 1796 1830 1880 Rcgcttő tót ruszin ruszin Végpctri tót ruszin ruszin Pcsztcrnyc tót ruszin ruszin Radoma ruszin tót-ruszin tót Tapolylengycl ruszin tót tót 1. táblázat. Példák a különböző helyzetű települések nyelvváltására (saját szerk.) A táblázatból kiolvasható, hogy az asszimiláció kétirányú folyamat volt, egyes falvak ruszinná, mások szlovákká váltak, kitüntetett irány nem volt. Tapolylengyel és Radoma a szlovák-ruszin nyelvhatár közelében, fontos kereskedelmi utak mentén feküdt, ezért a nyelvváltás érthető, Regettő és Végpetri pedig ruszin falvak szomszédságában az országhatár közelében, az utánpótlási zónában feküdt. 1770—1830 között viszont nem történt jelentős változás az etnikai viszonyokat illetően: az 1770-ben vegyes, szlovák-ruszin falvak (Lenartó, Litinye, Malczó, Decső, 8 Sárosban a XVIII. század elején a jelentősebb utak közé csak kevés olyan tartozott, mely ruszin falvakon haladt keresztül. Ilyen volt az A.Polyánka—Sztropkó/Kerekrét, Fckctckút—Bajorvágás, Kijó—Palocsa és Balázsvágás—Berzcvicc útszakasz. 1733-ban a 214 Kishely, Radoma, Kerekrét), nagy része 1820 körül is vegyes lakosságú volt.

9 Tartós ruszin többségre 1830-ra Feketekút, Bélavézse és Boglárka tett szert, Lenartó és Decső csak 1880-ra vált szlovákká, Malczón pedig a ruszinok kerültek hosszú távon többségbe 1880-ra. Radoma, Kishely és Kerekrét szlovákká vált 1880-ra, de 1830-ban még vegyes lakosságú volt. A XIX. század elején még a megye déli részén is számos ruszin falu létezett, jóllehet nem a fő völgy ékben, mint azt Zemplén esetében tapasztalhattuk. A peremeken itt is jellemző a ruszinság túlsúlya, mely a centrum felé haladva a szlovákság dominanciájába csap át: erre kitűnő példa a Sósújfalu—Terjékfalu—Salgó—Tótsóvár, vagy a Lacsnó—Szinyelipóc—Istvánvágás—Hedri és a Szinyefö— Uszpeklin vonal. A megye délnyugati részén Kelembér, Miklósvágás, Kacsány, Szedlice települések egységes tömböt képeztek, a fővölgy felé erősödő szlovák népességgel, mint páldául Lámóc és Peklin esete is bizonyítja. 1880-ra a különben egy útra felfűzhető települések közül már csak Kelembér vallotta magát ruszinnak, a szomszédos vízgyűjtőhöz tartozó Kacsány 25%-os szlováksága 80% fölé emelkedett, Szedlice 40%-os szlováksága is felszaporodott, Lubóc és Peklin is szlováknak vallotta magát. Igaz, a magukat görög katolikus szlováknak vallók aránya nagyjából megegyezett a korábbi ruszin lakosság arányával, Lubócon pl. 50%, Szedlicén 60%. Ugyanakkor Szárazvölgyben is kimutattak görög katolikusokat, jóllehet a település már 1820 körül is szlovák volt. 1910-re Miklósvágás ismét ruszinnak vallotta magát Kelembérrel együtt, de a többi korábban ruszin településen nem volt megfigyelhető hasonló visszarendeződési folyamat: egyedül Lubócon volt kimutatható egy 30%-os ruszin kisebbség — 90 évvel ezt megelőzően még a szlovákok aránya volt ennyi. 1880-ra Lacsnó és Szinyelipóc ruszinsága ugyanúgy beolvadt a szlovákságba, mint Várgonyé, Sósújfalué és Terjékfalué (3.3. ábra). 3. Az etnikai térszerkezet átalakulása és kapcsolata az úthálózattal 1880-ig Az előbbiek alapján bemutattuk, hogy az etnikai térszerkezetnek milyen sajátosságai voltak Észak-Sárosban, és hogy az egyes közösségek közötti kapcsolattartás milyen útirányokban valósulhatott meg. A következőkben azt vizsgáljuk, hogy az 1820-ban fennálló helyzetet hogyan befolyásolta az úthálózat, hol változott meg az etnikai összetétel, hol maradt stabil, és ebben milyen jelzőszerepe van az utaknak, mint asszimilációs és gazdasági erövektoroknak. Az etnikai térszerkezet úthálózathoz köthető átalakulása az utak relatív forgalmáról és jelentőségéről is számot ad. Minél nagyobb a változás, Sáros megye fő útjait cmlitve csak a Szcpcsség felé haladó út ment keresztül ruszin településeken. Részletesen lásd: Udvari I. — Viga Gy. 1993. 9 Lexicon locorum, 240—252.