Benedek Csaba – H. Bathó Edit – Gulyás Katalin – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 14. (2004)
Bagdi Róbert-Demeter Gábor: Ny elvhatár-változás, asszimilációs helyzetek és a statisztika megbízhatósága Zemplén megye példáján
/ W ; -....-©^^ ^^ •• pi iw] íNiisltoii ® "o O «:• . Cetlim; | . j LI:NGYI;L | | RUSZIN SZLOVÁK §HH| MAGYAR I I NÉMET | ZSIDÓ | MM- * *~. © «f-» f «-«^ «•$ „ p; % © .^'o j @ °" to '^; l _ © 3. á6ra. Zemplén etnikai viszonyai 1910-ben vak voltak meghatározók (Csertész, Habura, Mezőlaborc), közvetlenül a határ mellett a galíciai eredetű zsidóság németnek vallotta magát. Ugyanez jellemzi a varannói és a homonnai járást is 1880-ban. Érdekes módon a nagymihályi járás több szlovák lakta településén a magyarok és a zsidók száma azonos, ugyanez fordítva a magyar többségű, szlovák kisebbségü falvakra is igaz. Általánosságban tehát elmondható, hogy a zsidóság első hulláma etnikailag még megkülönböztette magát az itt lakóktól, s csak a több generáció óta itt élő, éppen ezért délre húzódott zsidóság azonosította magát a település és/vagy az állam többségét alkotó lakossággal. így például Pálföldén az 1910-ben is 30%-os zsidóság magyarnak vallotta magát. Nagyon jól megfigyelhető a zsidók lassú délre áramlása: a Bodrogközben a 19. század elején még alig voltak jelen, 1910-re viszont jól kimutathatók (3. ábra). A belső területen lévő zsidóság nagyobb arányban vallotta magát magyarnak, mint a peremterületeken élők — ennek oka egyrészt a magyar nyelvű tömb jelenléte, az elithez/ többséghez való hasonulás vágya, illetve az, hogy a belső részeken letelepedettek már a második vagy harmadik generációhoz tartoztak. Érdemes foglalkozni a kétnyelvűség szerepével is, a népszámlálások erre vonatkozóan is nyújtanak adatokat. A kétnyelvűség asszimilációban játszott szerepe nagy, hiszen általában az asszimiláció egyik lépcsőfokaként szokták említeni, ez azonban a legtöbb esetben olyan tudatállapothoz és kettős identitáshoz vezet, mely jelentősen megnöveli egy adott település, illetve személy alkalmazkodási lehetőségeit, és több előnyt jelent, mint hátrányt. Keményfi R. úgy jellemzi Jolsva városát, mint „etnikai kaméleont" 75 : a lakók döntő többsége nemcsak kétnyelvű volt, de otthon is használta mind a kettőt, vagy pedig keveréknyelvet beszélt. Jolsva 1910-ben a népszámlálás kimutatása szerint erős magyar többséget mutatott, a szlovákok nagy többsége is beszélte a magyart, de a magyarok is a 74 Tamás E. 279. 75 Keményfi R. 1998. 211. 374
