Benedek Csaba – H. Bathó Edit – Gulyás Katalin – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 14. (2004)

Bagdi Róbert-Demeter Gábor: Ny elvhatár-változás, asszimilációs helyzetek és a statisztika megbízhatósága Zemplén megye példáján

szlovákot. Mikor a város Csehszlovákiához került, a magyarok aránya lecsökkent, 1938 után viszont ugyanannyi volt, mint 1910-ben. Vagyis az államhatalom, illetve az államhoz tartozás volt a legfontosabb befolyásoló tényező, mely a lakosság öntudatát módosíthatta. A kétnyelvűség máshol és más időszakokban is teljesen természetes jelenség: Várasfenesen (Belényes mellett) a lakosság ma is egyformán beszéli a magyart és a románt, de a magyar többség élesen elkülönül a faluban lakó románoktól. Zágonban a lakosság 60%-a magyar, de az összes magyar beszél románul, a románok — főleg a férfiak — pedig hibátlanul beszélnek magyarul. Utaltunk már a Lexikon locorum és az utána következő kimutatások között lévő ellentétre a falvakban dívó nyelv kapcsán — ez is a kétnyelvűségből fakadt. Ez is okozhatta egyes falvak esetében a már sokat emlegetett tízévenkénti nyelvváltást. Gömörben például Gice, Nasztraj és Visnyó esetében lehet ilyet tapasztalni 1880 előtt. 1910-ben mindhárom település stabil magyar többséget mutatott, de Gice esetében 1960ra a magyarság 51%-ra csökkent, ami azóta újabb 6%-ot esett. A kétnyelvűség tipikus jelenség a nyelvhatár érintkezési vonalán, és a sáv szélessége kapcsolatban áll a mindennapi kapcsolatok és közlekedési vonalak által felrajzolt útvonallal, a természetföldrajzi határokkal. A sáv szélessége az asszimilációnak potenciálisan kitett terület kiterjedését mutatja. Jolsvához hasonló „kaméleon" volt a mélyen szlovák nyelvterületen fekvő Varannó is. Zemplén városaiban 1910 körül a nagyobb lélekszámú zsidóság jelentősen emelte a magyarok számát. A kétnyelvűség tehát fontos ismérve az asszimiláció előrehaladottságának. A 4. táblázatban néhány, a kevert magyar-szlovák zónában fekvő település adatait mutatjuk be, az egyes oszlopokban a magyarság 1910-es abszolút és arányszámai mellett a magyarul tudó lakosság százalékos arányával. Az első négy település a Varannói járásban már az átmeneti zónától, a kevert területtől északra helyezkedik el, erre utal, hogy a magyarság aránya 10% alatt marad. A magyarul tudók aránya viszont 10—20% között ingadozott. Egyedül a városban kiemelkedően magas a magyarok aránya, viszont a magyarul tudók aránya ennél alig magasabb. A többi település a kevert zóna főleg szlovák többségű területeiről kerül ki, esetenként egy-egy magyar többségű faluval. A magyar többségű falvak egy része stabil többséget mutat (Kazsó, Hardicsa, Deregnyő). Más falvaknál viszont, ahol a magyarság alig mutatott 50%-os gyakoriságot, — vagy még annyit sem — a magyarul tudók és a magukat magyar anyanyelvűnek vallók aránya közel azonos. Ilyen például Upor (44%—54%), Nagyazar (43%—54%) és Isztáncs (51%—55%). Ezeken a településeken az asszimiláció igen képlékeny helyzetet eredményezett, és korántsem volt visszafordíthatatlan. Azokon a településeken, ahol 1910-ben a magyarság aránya 10—20% között mozgott, átlagosan a lakosság 30— 50%-a beszélte a magyart. Különösen izgalmas Szalók esete: a magyar falvak közelében lévő településen a lakosság 70%-a beszélte a magyart, de csak 7%-uk vallotta anyanyelvének. Hasonló a helyzet a szomszédos Márk (4%—43%) és Málcza (26%—62%) esetében is. Itt tehát a szlovák nemzeti öntudat igen erős volt: ez a kiszögellés „vágta el" a megye nyugati és keleti részének magyarságát. A megye keleti felének magyarsága Ung megyével sokkal szorosabb kapcsolatot tartott, mint Zemplén nyugati részével, hiszen a szlovák beékelődés továbbra is fennmaradt, ami arra utal, hogy a tényleges lakhelyváltással járó mobilitás itt kisebb lehetett (az átmenő forgalom szerepére viszont az utal, hogy a szlovákok zöme beszélte a magyart). Bodzásújlak (40%—64%) még megőrizte szlovák jellegét a magyar falvak gyűrűjében is, de a kétnyelvűség itt is teret nyert. Említés szintjén már foglalkoztunk a természetföldrajzi adottságok szerepével. Megállapítottuk, hogy a hegységek általános É—D-i csapásiránya — amely alól csak a Kárpátok láncai és a Verhovina kivétel — alapvetően É—D-i közlekedési útvonalakat hozott létre. Ez azért is figyelemre méltó, mert a szlovák-magyar nyelvhatáron itt volt elvi lehetősége annak, hogy a nyelvhatár jelentős É—D-i irányú eltolódást szenvedjen, hiszen például Abaúj-Torna megye északi részén a völgyirányok K—Ny-i gyakoriságot mutattak, ami stabilabbá tette a nyelvhatárt. Ennek ellenére jelentős változás nem következett be. Gazdasági okokkal (járványok, munkaerőhiány) magyarázható, hogy szlovákság kijutott az Alföldre, és ott ugyanolyan stabil nyelvhatár jött létre, mint amilyen a közelmúltig a Szene—Galánta—Nyitra—Érsekújvár—Léva határvonal volt a Kisalföldön. A nyelvhatár tehát az Alföldön, a hegységek előterében húzódott, pontosabban a Zempléniszigethegység északi lábainál. Magyar-szlovák asszimilációs viszonylatban a természetföldrajzi adottságok alárendeltek voltak. A gazdasági-politikai adottságok szerepét látszik alátámasztani, hogy 1880—1910 között a magyarrá asszimilálódó központi szerepkörű települések, városok és az összefüggő magyar nyelvterület között szlovák falvak sorakoztak olykor 20—30 km mélységben. Éppen ezért vesztették el Trianon után ezek a városok „első generációs" magyarjaikat. Ez a harminc év csak felületes — gazdasági szükségletből fakadó — asszimilációra volt elég. Bizonyos szempontból hasonló a helyzet ruszin—szlovák viszonylatban is. A szlovákság nem érte el a Kárpátok gerincét, az észak felől jövő kis patakok völgyeiben nem volt sikeres a felhatolás. A hegyvidéki szlovákok nem tudtak jelentős területeket elhódítani a ruszinságtól. Más a helyzet az alföldi ruszinsággal, mely nagyon gyorsan beolvadt a szlovákság soraiba, ez alól csak a mellékvölgyekben, hegyvidéken és megyehatár közelében élő ruszinság jelentett kivételt. A szlovákok ugyanis megülték az É-D-i irányú völgyeket a hegyek között, és ez közlekedés- és gazdaságföldrajzi szempontból óriási előnyt biztosított. A ruszinság az Alföldön a magyarokkal szemben ugyancsak sikertelennek bizonyult. Összegzés: Bár az adatok pontatlansága zavart okoz, nem zárhatók ki a vizsgálatból a 19. század előtti összeírások. Tamás E. találóan állapította meg, hogy 1773—1850 között a nyelvhatár nem szenvedett lényeges változásokat, és felismerte az érintkezési zóna jelentőségét az asszimilációban. A bemutatott térképeken annak rekonstruálását kíséreltük meg, hogy az 1880-ig terjedő szlovák expanzió milyen központok köré csoportosult, illetve az 1880—1910 között nyomozható magyar előretörés, mely a 375