Benedek Csaba – H. Bathó Edit – Gulyás Katalin – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 14. (2004)

Örsi Zsolt: Hortobágyi kutak

számadót és két bojtárját úgy hajította át az angyalházi kút gémjén, hogy mind a háromnak ott tört a nyaka csigolyája.

95 A pásztorok a vitás ügyeiket is könnyen elintézték a kút tövében, a közéjük nem valót, aki elcselefendiesedett a kútgém koloncánál átdobott pányvakötélre akasztották, majd lemerítették a vedret. Mikor vége lett elásták a partódalba, vagy a poros álláson, ahol a marha letaposta és örökre eltüntette a nyomát.

96 Az alföldi állattenyésztés fénykorában, amikor hatalmas csordákat tereltek szerte a pusztákon, igen nagy jelentősége volt a kutaknak. A kommunitás ez időben mindig jelölt ki kútbírákat, akiknek az volt a feladata, hogy a kutak körül minden rendben legyen. Ők szedték be a gémpénzt a vándorló pásztoroktól, akik a közösség kútját itatásra használták.

97 Később Debrecen város közönsége, a helyi lakosság is fizetett kútbért. Ez része volt a legelőadójának. 1911-ben minden számos jószág (egy szarvasmarha, ló, öt juh vagy sertés) után húsz fillér kútbért kellett kifizetni, amely összeget a kutak fenntartására fordítottak.

98 A pásztoroknak nemcsak a jószág őrzése volt a feladatuk, hanem az ásott kutak elterjedésével, már itatni is kellett a jószágokat. Ez a legnehezebb munka, hiszen néha ezer számra kellett a vödröt meríteni, majd felhúzni. A juhásznak és a kondásnak ez nem volt olyan nagy tehertétel, de a csikósok és gulyások számára jelentős többletmunkát jelentett. Ezért a gazdák kútpénzt fizettek nekik.

99 Az itatás, csakúgy, mint a legeltetés terv szerint ment végbe. A legelő felosztását, a legeltetés irányát és a kunyhó helyét mindig a számadó határozta meg. A Hortobágyon, ugyanúgy, mint máshol időnként mozgatni kellett az állást, aminek középpontja a kunyhó volt. Ezt mindig kút közelében állították fel, mivel a járás legeltetési rendje is ezt kívánta meg. Az állást itt hét — tíznaponként helyezték arrébb. A járás rendje a következő volt. Öt és hat óra között indították a gulyát az állásról. A kezdeteknél két bojtár oldalról egy pedig hátulról terelte az állatokat. Amikor a gulya beállt a helyes irányba csak egy pásztor, a napos bojtár, maradt a legelésző állatokkal, a többiek előrementek ahhoz a kúthoz, amelyiknél delelt a gulya. Három — négy bojtár felváltva egész délelőtt a kútba vót és húzta a vizet az itatáshoz. Tíz óra körül megérkezett a gulya és megterült, csendesen legelésztek és ha megszomjaztak a közeli kúthoz mentek inni. Ekkor a pásztorok heverésztek, pihentek. Délután három — négy óra körül indult vissza a jószág az állásra ugyanazon az úton amelyen jött, szélesen legelészve. Ekkor a bojtárok, a napos 8. kép. A kettősgémű Kincses-kút (A szerző felvétele) kivételével — aki minden nap más volt — ismét előrementek a kunyhó körüli kúthoz vizet húzni. Mikor megérkezett a gulya, ivott és a környéken legelészett alkonyatig amikor az állásra tért. Az 1900- as évek elejétől kezdve annyira megnőtt az állatállomány, hogy a járást fel kellett osztani három — hat részre, amelyet naponta váltogattak. A legeltetés során figyelembe vették a járás minőségét, nagyságát, a gulya létszámát, a kor és nem szerinti megoszlást, az évszakokat, az időjárást és a szélirányt. Ha kevés volt a kút, vagy a legelőterület távolabb esett tőle, akkor a járás szélén csak két órát legelt a gulya, majd megbuktatták a kút felé, ahol ihatott. Itt legelt két — három órát, és innen indult az állásra. Az 1940-es évektől a Hortobágyon változás következett be az itatási rendben. Itt is az „ivott jószág itatlanra ne menjen" elvet alkalmazták, ami azt jelenti, hogy az egyik oldalról ráhajtották a gulyát a vályúra, a másik oldalon tovább hajtották az ellenkező irányba miután ivott. Ez minden reggel, délben és este így volt, a jószág nem akkor ivott amikor akart. Ezzel vége lett a szabad itatásnak.

100 Az itatás a legnehezebb fizikai munkák közé tartozott. A vízhúzás próbára tette még a legkeményebb, legerősebb pásztorokat is. Ha valamelyik bojtár ki húzódozott, vagy nem bírta, az „nem sok sót evett meg", vagyis szóval, vagy erőszakkal, de mennie kellett. Különösen így volt ez a nyári esőtlen, forró időszakokban. Ekkorra már a legelőmező is kiégett, lesült és a jószág sem találta a helyét. Azon a pár marék száraz füvön tengődött, amit napközben talált. A nagy melegtől és az éhségtől a szomja is megnőtt, ezért sokkal több vizet kívánt mint tavasszal a jó legelőn. Itatni pedig kell, mert különben elhullik a jószág és az a számadó kára, ha tele kút mellett szomjan döglik. A kútnál, a vályú körül a szomjas állatok civakodnak, marakodnak, mind egyszerre akar inni. Ilyenkor nehéz rendet tartani közöttük. Szerencsés estben bővizű kutaknál két-három gém is van, így egyszerre két-három bojtár is húzhatja az elgyötört páráknak a vizet. Ha nagy volt a meleg és a kút is kiapadt, kihúzták sárig a vizet, addig kellett menni, míg minden jószág nem ivott. Néha egész napjuk ezzel telt el. A bojtárnak előre kellett mennie vizet húzni, hogy mire az állatok odaérnek legyen víz a vályúba, hogy legalább az eleje, a szomjasabbja ihasson. Bojtáronként, kétszáz lábasjószággal számolva naponta legkevesebb tízezer liter vizet kellett felhúzni lét karral a legnagyobb melegben is. Ez igazán kivette az emberből az erőt. Próbáltak ezen könnyíteni, úgy hogy megnövelték a kolonc súlyát, sarat tapasztottak rá. De ennek is meg volt a 95 Szűcs Sándor 1957. 42. 96 Béres András 1982. 37-38. 97 Takács Sándor 1994. 45. 98 Zoltai Lajos 1911.35. 99 K.Tóth Mihály 1910. 9. 100 Törő László 1968. 352