Benedek Csaba – H. Bathó Edit – Gulyás Katalin – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 14. (2004)

Örsi Zsolt: Hortobágyi kutak

sírkutakat. Ezeket leginkább olyan helyeken ásták ki, ahol a legkevesebb munkával érték el a talajvizet, a föld árját. Legcélszerűbb volt kiszáradt folyó vagy tómederben megcsinálni a kutat. Maga a kút tulajdonképpen egy négyszögletes gödör volt, amelynek két szemben lévő oldalát lejtősre alakították. Az egyiken leterelték az állatokat a vízhez, majd itatás után a másik oldalon felhajtották őket. A sírkutak használata a talajvíz szintjének csökkenésével szűnt meg.

18 Nagy hátránya volt ezeknek a kutaknak az is, hogy az állatok taposásától a vizük mindig sáros volt. Volt úgy, hogy a jószágok maguk hagyták ott az erősen szennyezett sírkutakat. A hortobágyi Hűse Gábor csikósgulyásszámadó így mondta el a sírkut készítését: „Sírkutat is ástak, ha vót szükség rá. A nagy gémeskútba nem vót jó a víz, ástak egy sírkutat, az emberek abból ittak. Azt monták: pokolvíz nem jó inni. Málé önteni azt használják. Másik hejt sós, másik hejt keserű. Minden lípísre más a víz a főd gyomrába. Ahun gelicetövisk van, avval mongyák, hogy ott jó a víz. Ojan formába ásták mint egy sír. Ilyen szíles csak, mind ez az asztal. Ojan míjre mijén kívántatott. Míg a vizet nem írté. Két méter forma a legmíjebb, níha még annyi sem kellett. Két annyi hosszú, mind amijen szíles. Egy ódaion vót grádics, kettő-három a bejárásra. Kötíllel kipótolták a csobánt, vagy a bádogot, úgy tuttak meríteni.(...) Hej, sok rossz vizet megittam én íletembe! Egíssíges embernek minden jó. Az Árkusba vót jó víz, de a Kungyörgyfenekíbe sose vót jó víz."

19 Palugyai Imre 1854-ben ezt írja az alföldi kutakról: „Még nagyobb szűke mutatkozik egésséges kutaknak a vidék pusztáin s közlegelőin, mert hol kutak léteznek is, ezek vize meleg nyarakban zavaros és iszapos, s folytonos meritgetés, részint pedig a tisztítás mulasztása által végképp elfogy; s ekkor a földmivelő a tanyán, a pásztor a pusztán 3-4 lábnyi mély gödröt ás, melly neki kut gyanánt szolgál, s a szomjjal küzdő marha is felkeresi e nedves helyeket s árkokat, a naptól melegített utálatos vizet magába szivni kénytelenittetvén. — Kárhozatos egyébkint — főleg a Kis — Kunsági földmivelő népségnek, a marha pásztorok által mindinkább élesztett ama balhiedelme: miszerint a marha a kut vizet nem szereti, s azt csak akkor iszsza: ha esős vagy széksavas vizet nem talál." 20 Györffy István a Nagykunsági krónika című munkájában írja, hogy aszály idején a Berettyó medrébe is sírkutat ástak. Ugyanő említ egy különleges kútfajtát is a lápikutat, amelyet az ingoványokon használtak. A növényzetet lápvágóval kivágták és a léken keresztül merhették ki a vizet.

21 A régi vízivilágban az emberek a maguk számára nádkutat készítettek. Ez egy vastagabb, másfél-két méteres nádszál volt, amelynek kiszedték a belsejét, a beüt, majd egy vékonyabb náddal átütötték az ízeit a legalsó kivételével. E fölött bicskával apró lyukakat fúrtak, vagy vágtak. A rézsútosan lemetszett nádszállal hamar átüthették a láp felső részét. Eleinte kissé pocsolyás volt ugyan a víz, de a szűrő — az apró lyukak miatt hamarosan meg18 A magyarság néprajza II. 121. 19 N. Bartha Károly 1947. 235-236. 20 Palugyai Imre 1854. 65- 66. 21 Györffy István 1955. 58-59. 22 Fehér Gyula 1938. 177-178. tisztult, és így tiszta vizet ihattak.

22 A rétjáró emberek mindig vigyáztak ezekre a kutakra, sőt, ha nagyon jó vize volt, akkor nádbokrétával külön megjelölték.

23 A pásztorok a maguk használatára kopolyakutat ástak. Ez a legegyszerűbb kút, amelyet a külterületen dolgozó emberek használtak. Rendszerint ugyanazokon a helyeken ásták, mint a sírkutakat, de ezek jóval kisebbek. Mélységük csak egy — másfél méter. A víz bennük hamar megromlott, ezért gyakran kellett azokat tisztítani. Ezekből a kutakból ittak maguk a pásztorok, de ezt használták főzésre is. Ha mélyebb volt a kút, akkor egy — két lépcső, padka vezet a vízhez, amelyből juhászgamóra vagy kampóra, kukára akasztott vödörrel, vagy csobolyóval merítettek. Az elhagyott kopolyák igen veszélyesek voltak a jószágra nézve, különösen akkor, ha víz áll a területen. A régi periratok szerint az állatok gyakran belebuktak, és sokszor megfulladtak bennük.

24 A Hortobágyon ezt sírkutnak, vagy aknakútnak nevezték. Tócsák és folyások közelébe ásták és addig használták, míg be nem omlottak. „... képzelhetni minő víz jön össze az ilyen kutakban!" — írja Ecsedi István.

25 A gödörkutak köré ritkán raktak kávát. Ez általában egy alacsony hordozható fakeret volt, amely egyfajta minimális biztonságot nyújtott a pásztoroknak. Ennek valamelyik sarkába szöget vertek és ezen lógatták bele a cserépkorsót, hogy mindig hideg vizet ihassanak.

26 A jobb ivóvíz eléréséhez már gerádicsos kutat ástak. Ebben lépcsőfokokon kellett lemenni a tölgyfából készült állásig. A másik három oldala már függőleges volt és a szemközti oldalon kiképzett padkára illetve a legalsó lépcsőfokra támaszkodtak a deszkák. A vízkiemelés rendkívül fáradságos volt.

27 Ezek a kezdetleges kútformák többnyire csak ideiglenes megoldások voltak az ivóvíz megszerzésére, hiszen hamar megmohosodtak, beomlottak, vagy kiszáradtak. A vízkivétel puszta kézzel történt és a vizük sem volt jó minőségű. A mai értelemben vett kutak, amelyek minőségi változást hoztak a vízellátásban a gémes kutakkal jelentek meg. Ez biztosította az aránylag gyors és biztonságos vízkiemelést a kétkarú emelő elvének alkalmazásával. Ez a kútforma annyira hozzátartozik a mai napig az alföldi tájhoz, hogy nélküle azt el sem tudnánk képzelni. A sík tájból kiemelkedő „ösztövér kútágas" a puszta egyik jelképévé vált. Ez a kútforma az egész világon elterjedt: a Lapp földtől a Szaharáig, de még a japán szigeteken is találhatunk gémeskutat, tehát nem annyira magyar, mint ahogyan gondolnánk. Inkább az látszik valószínűnek, hogy a magyarság a vándorlásai során találkozott vele, vagy a Kárpátmedencében a honfoglalás időszakában ismerték meg. Az Árpád-korban az ásatások tanúsága szerint már a településeken voltak ásott kutak, amelyeket sövényfonattal béleltek. Kút szavunk első ismert említése is e korból származik. A tihanyi apátság 1055-ben kelt alapítólevelében — amely egyben a magyar nyelv legrégibb szórvány 23 Ecsedi István 1925.9. 24 Tálasi István 1936. 54. 25 Ecsedi István 1908. 24. 26 Kovács Gyula 1996. 68. 27 Szabó Ferenc 1965. 82. Dám László 1975. 147. 345