Benedek Csaba – H. Bathó Edit – Gulyás Katalin – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 14. (2004)

Örsi Zsolt: Hortobágyi kutak

ÖRSI ZSOLT HORTOBÁGYI KUTAK Azt mindenki tudja, hogy víz nélkül nincs élet. Ez azonban legtöbbször csak akkor tudatosul igazán bennünk, ha nincs belőle elég, netán egyáltalán nincs. Megfelelő mennyiségű víz nélkül lehetetlen mezőgazdasági termelést folytatni. Térségünkben először a folyamszabályozási munkák megkezdése után a 19. század közepétől jelentek meg az igazi aszályos évek — természetesen azelőtt is voltak szárazabb periódusok, de igazán csak ettől az időszaktól kezdve ismerték meg az emberek a víznélküliség következményeit. Ilyen év volt az 1863-as esztendő, amikor addig nem látott aszály sújtotta Magyarországot. Ekkor a Nagykunság állatállományának mintegy 78%-a elpusztult, a Dunántúlon kiszáradt a Velencei és a Fertő tó.

1 Hunfalvy ezt írja ekkor a Hortobágyról: „Tul rajta a híres hortobágyi puszta terűi el, mellyet a Hortobágy vize átjár, de melly igen szikes s csakis legelőül szolgál; a Tisza szabályozása óta még szárazabb lett s még legelőnek sem igen járja."

2 Láthatjuk tehát a kortárs, a változások szemlélője is a regulációt teszi felelőssé a Hortobágy kiszáradása miatt. Az emberi megtelepedésnek is fontos szegmentuma a közeli jó minőségű ivóvíz. Ha megfigyeljük a középkori falvakat az Alföldön, akkor láthatjuk, hogy azok szinte kivétel nélkül az árvízmentes hátságok és a vízjárta területek határvonalára épültek.

3 A rendszeres folyamszabályozások, a reguláció megindulásáig a Nagy Magyar Alföld jelentős része a Tisza folyó árterének tekinthető. Itt már az ókor óta egy speciális gazdasági rendszer működött (valószínűleg már korábban is, csak erről nincsenek írásos bizonyítékaink), amelyet ártéri gazdálkodásnak nevez a néprajzi szakirodalom.

4 Ez egy rendkívül differenciált, sokrétű gazdasági szerkezet, amelynek egyik eleme a legeltető nagy állattartás. Ez volt a középkorban az Alföld lakosságának a legjelentősebb anyagi forrása. A vágómarha kivitel — amely első sorban Észak-Itáliába, és Bajorországba irányult — illetve az ebből származó jövedelem teremtette meg az alföldi mezővárosokat. Az 1570—80-as években érte el a tetőpontját ez a kereskedelem, amikor évente több mint százezer szarvasmarhát hajtottak el a külhoni piacokra. Az állatok eladási ára akkoriban kétszerese volt Magyarország teljes állami bevételének.

5 Ezt a hatalmas mennyiségű hústömeget azonban elő is kellett állítani, amire az alföldi legelők igen alkalmasak voltak. A terület gazdasági hasznosítása így volt a legoptimálisabb, hiszen nagy arányú gabonatermesztésre, az állandóan, vagy csak időszakosan vízzel borított területek nagysága miatt nem volt lehetőség. A híresen rossz utak miatt a megtermelt gabonát egyébként sem lehetett volna messzi vidékekre elszállítani, míg a szarvasmarha a saját lábán ment el a kívánt helyre. Az Alföld legeltetése több ezer éven át, a lakosság etnikumának változása ellenére mindig folyamatos volt. A legkisebb energiát az állattar1. kép. Itatás a XX. század elején tásba kellett fektetni ahhoz, hogy a lakosság megélhetése biztosított legyen. Ehhez a természet adta a nagy kiterjedésű alföldi legelőket, míg az emberek az állattenyésztési szaktudásukat. Az állatok növekedéséhez azonban nem csak a jó legelőterületek kellettek, hanem ugyanilyen fontos a megfelelő mennyiségű és minőségű ivóvíz. Ebben az időszakban a jószágok itatása nem ütközött különösebb nehézségbe, hiszen a tájat állandó és időszakos folyó és állóvizek tagolták, így a pásztorok a rájuk bízott állatállományt ezekről a nyílt vizekről itathatták. 1 Ducza Lajos 1987. 58. 2 Hunfalvy János 1860. 294. 3 Méri István 1954. Major Jenő 1974. 4 Andrásfalvi Bertalan 1973. 5 Paládi — Kovács Attila 1993.170. 343