Horváth László – H. Bathó Edit – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 13. (2003)

Egri Mária: Chiovini Ferenc

minden egyesületi tevékenységet felülvizsgáló 8M rendelet szüntette meg, jogaitól megfosztva a ráháruló vitás kérdésekben nem dönt­hetett érdeme szerint. 1948-tól a Szolnokon dolgozó művészek a Képzőművészek Szabad Szakszervezetének szolnoki Csoportja néven szerepeltek a megye területén, illetve a fővárosban rendezett kiállítá­sokon. A Művészeti Egyesület megszüntetése előtt még 1947-ben poszthumusz munkájaként megrendezi a „Szolnok a magyar képző­művészetben" című kiállítását a Szolnoki Kultúrnapok keretében, a vármegyeháza közgyűlési termében. Chiovini három festményt mutat be, Cséplés, Hóvihar, Este a falun címmel. Az I. Magyar Képzőművészeti Kiállítást 1950-ben rendezték meg a Műcsarnok termeiben. Első országos számvetése volt ez háború utáni képzőművészetünknek. Az első nemzeti tárlaton a művész Hazafelé olaja került falra. Az ötvenes évektől Chiovini kiállítási lehetőségei rit­kulnak, politikus szellemű kritikusai nem találják festményeit eléggé adekvátnak „a dolgozók megváltozott életének" ábrázolásához. így 1951-től anyagi megélhetéséért szakkörvezetői feladatokat vállal. Hosszú esztendőkig oktatja a rajzolni, festeni szándékozó diákokat. Ha valakiben tehetséget lát, egyengeti útját képessége kibonta­koztatásától a Képzőművészeti Főiskoláig. Nem egy művész emlék­szik vissza hálával Chiovini Ferenc segítőkészségére, biztatására. Ugyanakkor fest, s ha teheti, a Képzőművészek Szabad Szakszer­vezetének szolnoki munkacsoportjával kiállít, amelyhez Benedek Jenő, Botos Sándor, Patay Mihály tartoznak még, illetve egy ideig a népi faragók, fazekasok is. 1952-ben a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja lett a művésztelep kezelője, s a négy meglévő mellé még két műtermet rend­be hozatott beutalásos céllal. Ugyanebben az esztendőben renoválták a másik szárny hat műtermét is, de azt az ideiglenesen Szolnokra telepített Közlekedési Műszaki Egyetem diákszállóként használta. 1955-ben szűnt meg a tagozat, majd 1956 ra kerültek a telep mű­termei az eredeti rendeltetésüknek megfelelő állapotba. 1956 és 1962 között végül is a Művészeti Alap fiatal, tanulmányaikat nem­régiben vagy éppen akkor végzett művészekkel telepítette be a kolóniát. A korábbi telepesek közül Benedek Jenő még 1952-ben el­hagyta Szolnokot, helyébe 1953-ban Bajáról P. Bak János került, aki 1958-ban költözött a fővárosba. 1959-ben Botos Sándor is Budapest­re költözött. Patay Mihály 1956-ban elhunyt, így a telepen az 1920­-as születésű Baranyó Sándor mellett, aki 1957-ben lett a kolónia lakója, egy teljesen új művészgeneráció foglalta el a helyét. A régiek és a fiatalok között a kapcsot, a kontinuitást hosszú évekig Chiovini Ferenc jelentette. 1952-ben „A szolnoki művésztelep" alapításának 50. évfordulója alkalmából az Ernst Múzeumban mutatkoztak be a szolnokiak. A Szépművészeti Múzeum, a Fővárosi Képtár valamint magántulaj­donból Végvári Lajos válogatta azt a közel másfélszáz művet, amely­ben már a háború utáni korszak művészei is szerepeltek. (Botos Sándor, Benedek Jenő). Ez alkalommal jelent meg az első monografi­kus összefoglalás „Szolnoki művészet 1852-1952" címmel szintén Végvári Lajos feldolgozásában. Néhány lexikális adatot követően Chiovini munkásságáról mindössze ennyit ír. „...Rajzkészsége már gyermekkorában megnyilvánult. Szolnokra kerülvén 1916ban Ruszti Gyula festő irányításával dolgozott. f 920-tól Bal/ó, majd Rudnay vezetésével tanult a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. 1926tól kezdve a szolnoki művésztelep lakója. Többször járt külföldön, Olasz­országban és Spanyolországban, majd I935ben római ösztöndíjat ka­pott. Első jelentős műve a „Sergő" (körhinta, a művész tulajdona), am­ely úgy szellemében, mint technikájában Aba Novákkal rokon. Tájképeiben és arcképeiben lassan felszabadította magát az Aba Novákra emlékeztető modor alól és gondosan festett hangulatos szol­noki tájképeiben visszatért a természethez. A 40-es években festésmódja egyre elevenebb, egyre változatosabb lett, ez időben készült művei már méltók a szolnoki tájképfestő iskola legjobb hagyományaihoz. ,M (Még egy helyen említi a művészt, mint aki Patay mellett a háború utáni telepen él.) Nem feladatunk méltatni a könyv írójának Aba Nóvák Vilmosról írt tendenciózusan pejoratív szavait. Sajnos abból nemcsak az egyházi, főként történelmi pannók ötvenes évekbeli hivatalos politikai meg­ítélése árad, de Aba-Novák művészetének teljes félreértése, meg nem értése is. Ennek a finoman kifejezve „elmarasztalásnak" köszön­hetően negligálódott többek között a szolnoki telep két világháború közötti, Aba-Novák által meghatározott tevékenysége. Végvári szinte mentegeti Aba-Novák hatása miatt Chiovinit, a pályája delén tartó, kitűnő művészt jóindulatúan elhatárolva a mindennek elmondott Aba-Nováktól. Szerencsére az idő múlásával lassan helyére kerül az egész Római iskola, és Aba-Novák zsenije is. De hogy miként vélekedett a művészről művésztársa-barátja Chiovini, azt mondja el az a néhány sor, amivel a művész 1962-ben Aba-Novák szolnoki kiállí­tását megnyitotta. „Évszázados és hosszú a szolnoki művészet útja, és ezen az úton új mérföldkövet állítunk, ami fémjelzi a múltat és mutat a jövőbe, amerre majd utódaink járnak. Hazajött Aba-Novák Vilmos. A könyörtelen sors korán elragadta, de műveiben jelen van, szelleme tovább élés hat. Én, a kortárs és barát, üdvözöllek, Vili! Itthon vagy, mert mi magunkénak tartunk, mert Te is annak tartottad magad. A művészetnek is vannak hősei: azok, akik nagyot alkottak. Már életedben annak tisztelt Magyarországon kívül Pádua, Róma, Velen­ce, New York és minden nagyváros, ahová műveid elértek. Képeid most új útra indulnak. Az első állomás Budapest volt, most Szolnok, azután Varsó következik. Szakadatlan munkában telt el életed. Dolgoztál nappal a napvilágnál, éjjel a kék villanykörtéknél. Mindnyájan megilletődve nézzük képeidet. Nekem a legtöbbje többet mond, mint másnak. Nálam emlékeket idéz. Cséplés idején indultunk elveled. Patay Miska vitt a kólájukon, Alföldet, tanyákat, kompjárást nézni. Láttam a cséplőmunkásokat a képeken a géppel, a kompát­kelésnél a tiszapüspöki kompot, a kompon a kólát, amivel mentünk. Együtt voltunk a vásárokon, együtt ültünk a lacikonyhákban, néztük és rajzoltuk a sergőt, együtt festettük a tiszai bárkákat. Ott voltunk a „Gazdag Cirkusziban - emlékszem egy nyári délután - és este az előadáson. A jászszentandrási freskók!... A hónapokig tartó munka együttes láza mintha ma volna. Legtöbb képed szolnoki vagy szolnoki ihletésű. Pesten is szolnoki maradtál. Egyszer sallangos dohányzacskót adtam Neked. Megörültél neki, és a pesti, szmokingos vacsorákon is abból tömted meg a pipádat. Azután az arcképeken... feleséged, kislányod, a barátok, mind egyegy régi ismerős, régi kedves emlék, és a meghívón az önarcképed a sárga gyökérkalappal, emlékszem rá, amikor festetted. Mindig az élet sűrűjét kerested, és mindig eligazodtál benne. Előttem vagy most is robosztus magaddal, kiapadhatatlan fantá­ziáddal, formáló-erőddel. Az élet elmúlhat, de képeidben minden meg­maradt. 410 44 Végvári 1952.60-61.

Next

/
Thumbnails
Contents