Horváth László – H. Bathó Edit – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 13. (2003)

Szabó István: Ami Szolnokot országosan is ismertté tette

28. kép. Böhm Pál: Cigány tanya gyár társadalomban bekövetkező átalakulások alapvetően átformálták Jász-Nagykun-Szolnok vármegye székhelyének arculatát. A változások természetesen a szellemi és kulturális élet területein is érezhetők voltak ugyancsak ország- és vármegyék-szerte. 1902-ben csak a képzőművészet területére koncentrálva Lyka Károly a századforduló tájéki állapotokat részletesen bemutatva az alábbi sorokat teszi közzé: „A magyar festők mindig szívesen járták be hazánkat, hosszú bolyongásaik közepette temérdek szép vidéket festettek le s rajzolgatták a feltűnőbb néptípusokat is. De művészetűk - kevésnek kivételével - mégsem volt tősgyökeresen magyar. Egyrészt mert művészetük gyökere Bécs, München, Düsseldorf, Róma talajába mélyedt, másrészt, mert magyarországi vándorlásaik nem tisztán művészi vágyaknak voltak folyományai. Központ híján szertenéztek az országban s a kúriákon, plébániákon, vagy esetleg egy-egy városban kerestek munkát. Mielőtt a fényképet és olajnyomatot kitalálták, nagy volt az ország képszükséglete: családias arcképek kellettek jobb módúaknak, madonnák, Megváltók, szentképek egész serege a templomoknak és magánosoknak. A festők mindenütt kaptak annyi munkát, hogy az akkori viszonyok közt tisztességesen megélhettek. Mi sem természetesebb, mint hogy a jobb művészek e megszokott munka mellett kissé érdeklődtek a vidék természeti szépségei iránt, esetleg a nép változatos típusai iránt is. De inkább csak mellékesen. Szinte a turista és etnográfus szemével nézték az eléjük kerülő újdonságokat s nagy ritkaság volt köztük egy Mészöly, a ki a művészetének gyökereit ebbe a hazai tájba mélyítette volna. Nagyobbára nem érezték a hazai föld delejét, legalább nem annyira, hogy egészen erre az érzésre építsék művészetüket. A magyar típusok, amelyeket régibb idők képein látunk, kevésbé megérzett, mint inkább pontosan lemásolt, ünneplő-ruhás alakok. Érdekes az is, hogy mi kedves nekik a magyarországi típusok közt: a pipázó, kártyavető cigányasszony, a menyasszonyi ruhába öltözködött oláh leány, egy-egy színpadias szegénylegény, vagy a juhai mellett ábrándozó tót parasztfiú. Szóval inkább az etnográfiai érdekességeknek voltak gyűjtői, semmint művészi Kolumbusai a mi népünknek. A nemzeti művészet szempontjábólezek a művek csak oly értékűek, mint a kósza német festők Savoyai, Ciocciaro, spanyol, görög látképei. Úti emlékek, nem szívből alkotott művészi nyilatkozatok. A mi szempontunkból ez a művészet terméketlen vala. S örülünk, hogy azok az idők elmúltak. Ama régi festők minden érdemei mellett is kívánnunk kellett a mai kort, a mely intenzívebben, sőt tudatosan törekszik nemzeti zamatú művészetre. Ha az elért eredmény még nincs is arányban a törekvéssel: mégis fokozott bizalommal tekinthetünk ily arányú fejlődés elé. S örömmel állapíthatjuk meg, hogy a mai festők mélyebb információkkal keresik fel ma a magyar vidéket és a magyar faj reprezentánsait, mint valaha. Nem ritkaságokat keresnek többé, hanem húsból, vérből való, e földön kiformálódott magyart, vagy azt a földet és levegőt, a mely e típust formálta. Feltűnt ez a tudatosan követett cél a közönségnek is, felkapta ezt a gondolatot a magyar művészeti kritika is s miután így intenzíve jelentkezett: most már elősegíti a maga eszközeivel erkölcsileg, anyagilag egy-két magyar város és a kormány is. A kor társadalmának irányához képest rendezettebb formát öltött a festőknek a magyar vidékekre való kitelepülése. Akadtak művésztársaságok, iskolák, a melyek egy-egy szép magyarországi helységet választottak ki maguknak állandó nyári tartózkodásra. Az első, teljesen szervezett ilyenfajta exodus tudomásunk szerint a nagybányai. Hasonló tervek merültek fel másutt is. A „Liptó" című hírlap 1898. október 28-iki száma szerint Stróbl Alajos szobrászművész a Liptó megyében lévő hradeki vár romjai között tervezett művésztanyát. 'Arról van szó — írja az idézett lap a vezércikkében - hogy megyénk egyik legrégibb és legértékesebb várának, a katona költő gyarmathi báró Balassa Bálintnak utolsó lakhelyéül szolgált hradeki várnak romjai ne csak az időjárás viszontagságai okozta megsemmisüléstől óvassanak meg, de sőt azok segélyével és felhasználásával festőművészek részére egy egész országban egyedül álló, páratlanul szép és műtermékül alkalmas helyiség alkottassák. E szép és életrevaló, s esetleg egész művésztelep, új festőiskola megteremtésére vezethető terv kivitelezésének szemlélhetőbbé tételére Stróbl a rom gipsz-modelijét a terv szerint megkonstruálva, kicsinyben e/készítette'. S bár a tervet az „Új dők" 1898. december 18.-i száma is bemutatta, a szép terv nem került kivitelezésre. 1899. márciusában ismét újabb művésztelep kezdeményekről 327